Rekordot döntöttünk megint. Mi már csak ilyenek vagyunk! Most is 20 fok celsiusban napfürdőzünk a Kossuth téren. Amúgy örülhetnénk a jónak: rosszkedvünk telét követve kis hazánkat hirtelen meleg árasztotta el. Miért a feltételes mód? Édesapám jut az eszembe. Azt mondaná, ha még élne: már megint átmenet nélkül zuhanunk a nyárba. A tavaszt siratja, tudom. A rendet, amiben a négy évszak, a tavasz, a nyár, az ősz, a tél pontosan követik egymást. A rend! Az idén sem lesz átmenet? Nagyapám dohányt termesztett. A legjobbat a környéken. Annak arányában is adóztatták. Amikor már besokallt az igazságtalanságtól, gondolt egyet, s eldugott belőle a fináncok elől. Azok csak nem hittek neki. Előbb kutakodtak, végül könyörgőre fogták a dolgot. Egyikük az öreg elé állt, s azt mondta: Lovas bácsi, nem érdekel, hogy mennyi dohánya termett, csak nekünk adjon belőle egy keveset. Nagyapám pödört egyet a bajuszán, hosszasan a finánc szemébe nézett, s így válaszolt: - Édes fiam, ellenséget ne ott keress, ahol nincsen! A szemedet kutatom én is. Hogy lássam benne a tüzet. A már-már gyűlölködésbe hajló fénytelen szikrát. Testem félelem járja át. Azon veszem észre magam, hogy jobban félek tőled, a hangodtól, mint felolvasásodban néhai Lakos kapitány félhetett a gyilkosaitól. Miért van ez így, Laci? Kilencezer karakter súlyos terhét zúdítottad rám. Szerkesztő-gyilkos mennyiség. Nem álltam a célkereszt elé. Kértelek, üljünk le, beszéljük meg a félreértések kusza szövevényébe veszendő dolgot. Nem respektáltad a kérést. Helyette örökségül hátrahagytad írásban megfogalmazott fenyegetésed. Éltél önkormányzati képviselői jogoddal. És visszaéltél. Nagyapám, édesapám békét sugalló szavai időtállóan megmaradnak az emberben. Ellenséget ne ott keress, ahol nincsen. Lovas József

<<< Vissza