Közel háromszázan, akik eljöttek az igen színvonalasnak bizonyult jótékonysági koncertre, személyesen győződhettek meg arról, hogy nem véletlenül karolta fel egy francia kiadó Szentes egyik legképzettebb metálzenekarát. A Gholgoth ugyanis gyakorlatilag tökéleteset produkált az IH deszkáin. Stílusuknak, a black metálnak megfelelő "pusztító" keménységet apró dallamokkal és gördülékeny, hibátlanul kivitelezett tempóváltásokkal színezték. Az énekes-frontember, Molnár Zoli pedig különleges hangjával épp úgy magára tudta vonni a nézők figyelmét, mint szimplának a legkevésbé sem nevezhető színpadi jelenlétével. A német kiadású bakelit kislemeze megjelenése óta beérett tehát a Gholgoth céltudatos munkájának a gyümölcse. Az album megjelenését eredetileg néhány hónappal korábbra ütemezték, ám az végül februárban jött ki, a felmerült kisebb problémák elhárítása után. A közel negyven perces anyag a "Somnus Mortis Imago" címet viseli. Mivel a black metál magán a metálon belül is rétegzenének számít, nem lehet az esetleges minőségi engedményeket a közönségbázis vélt igényszintjével megmagyarázni. Nem mintha a Gholgoth esetében minőségi engedményekről beszélhetnénk! Azért hoztam csak szóba mindezt, hogy ráirányítsam a figyelmet: mennyire nem lehet általánosítani az ún. könnyűzenén belül. A Gholgoth lemezére visszatérve: az kilenc számot tartalmaz. Pár másodperces intró után megdörrennek a gitárok, aztán nincs menekvés abból a különös zenei világból, amelybe belecsöppent a hallgató. Az első szám, ha jól számoltam, hat különböző, tempóváltásokkal tarkított részből tevődik össze. Itt szó sincs az általánosan megszokott verze, refrén, verze, refrén stb. dalfelépítési sémáról. Rendkívüli intenzitású, sajátos muzsika jött így létre, amelyben a dob szinte követhetetlen tempót diktál. (A szentesi Vígh Endre a Gholgothból, a stíluson belül elismerten az egyik legjobb dobos Magyarországon!) A kőkemény ritmusalapok szállításában a basszusgitár van a dob, illetve a zenekar segítségére. A dallamhangszerek szerepét két gitár igyekszik betölteni, persze, nem a hagyományosnak nevezhető módon. A rövid, már-már jelzésértékű dallamok szinte belevesznek a második gitár által bőven adagolt riffekbe. A sor végére hagytam a speciális éneket, amely szinte az ellenpólusa az olasz operai ének-stílusnak, a bel canto-nak, hiszen az a black metálban inkább a hörgő hanghoz áll közelebb. Mielőtt végképp ijesztőnek és egyhangúnak tűnne az egész: amint arra az első szám kapcsán utaltam, egy-egy szerzeményen belül számos tempó- és dallamváltás próbálja megtörni a felületes szemlélő által vélt, látszólagos monotóniát. És ez utóbbi az, ami ennek a muzsikának a sava-borsát adja! Aki ezeket a váltásokat képes lekövetni: oda tud figyelni rájuk, az elismerni, sőt értékelni is tudja a Gholgoth teljesítményét, és könnyen belátja majd, hogy az első albumuk tényleg jól sikerült. Olyannyira, hogy a "Somnus Mortis Imago" nem csak a magyar mezőnyben, de a nemzetközi megmérettetésben is megállja a helyét. Olasz Sándor

<<< Vissza