Tegnap, március elsejének hajnalán, nem éreztem magamat boldognak azért, hogy magyar vagyok. Boldogtalanságomnak egy szomorú kényszerhelyzet volt az oka. Öreg agyvelőmnek választania kellett két lehetőség között. A romániai dicső - 89 karácsonyi - forradalom állítólagos előkészítésének ügyében az akkori magyar miniszterelnök vagy hazudott, vagy nem. Ha hazudott, az nagy szégyen, ha nem hazudott, mégis hazugságban marad, az is nagy szégyen. S e két szégyen közt választani 61 nappal az unióba lépés előtt, bizony keserves dolog. Mélységesen megalázó. Ettől voltam tegnap hajnalban boldogtalan. Írásba is foglaltam. De aztán 2004. március elsején történt valami, ami már nem elszomorító. Inkább reményt keltő azok keblében, akik szeretnek reménykedni. Íme! A tegnapi és a mai miniszterelnök, Viktor és Péter, az ország nyilvánossága előtt - Arany Jánossal szólva - "megárultak egy gyékényen". Persze, nekik ez nem volt oly könnyű feladat. Nem voltak ők ama naptárbeli Péter és Pál, kik a csarodai református templom falfestményén még arra is képesek voltak, hogy apostoli mosollyal ajándékozzák meg egymást. Naná, hogy képesek, hiszen nekik igazában volt egy érdekük: a Názáreti Jézus feltámadásának közös képviselete. Ebben mindketten nagyon hittek. Annyira hittek, hogy hitük még ma is képes magát felkínálni. Igen, Viktor és Péter közös fellépése láthatóan nem volt könnyű vállalkozás. Mert, ők nem olyan korban voltak gyerekek, mikor azt kellett az iskolásoknak minden tanítási nap kezdetén énekelni, hogy "Hiszek Magyarország feltámadásában". Őket semmiféle közös illúzió nem ülteti egy gyékényre. A hatalom pedig - annak megszerzése és megtartása - nem szokta megegyezésre hangolni még azokat sem, akiknek pedig az volna a hazafias kötelességük. Akár kormányon, akár ellenzékben. De Istennek hála, mégis párbeszédet folytattak. Érzékeltették, hogy azért tudnak kulturáltan is szót váltani. Igaz, ennél többet is nyújthattak volna! De hát a magyar politikai közéletben is nagyböjt van. Ilyenkor ne legyen mohó a magyar békevágy. Fogadjon el annyi jóindulatot, amennyit éppen felkínálnak neki. Mondja csak csendes belenyugvással: ez van, ezt kell szeretni. Aki sokat akar megérdemelni, az érje be kevéssel! S aki tud, az imádkozzon! Nehogy a mennyekből reánk tekintő Ady Endre ma is azt legyen kénytelen megállapítani, amit pontosan kilencven éve foglalt versbe - 1914. március elsején - így: "Nagy dolgok folynak, fújnak, keserednek, / De holott láttam egyet és mást, / Nem láttam még fajtám rosszaságait / Kerekebben." De jó lenne, ha kiderülne, hogy valamiféle jóságok próbálják belopni magukat még a magasságosak szívébe is. Ha így akar az idei tavasz márciustól májusig formálódni, akkor még a nem hívő is kiálthatja: "Mégis van Isten"! Vági László

<<< Vissza