Pálfordulás napján ugyan mi másra gondolhat egy idős lelkipásztor, mint arra, hogy de jó lenne, ha az emberek gondolkodásában tényleg beállna egy nagyon kívánatos fordulat. De ez oly reménytelennek tűnő óhaj, hogy még imádkozni is alig merek érte. Hogy le tud blokkolni a hit még egy pap szívében is! Ily lehangoló gondolatok közt kapcsoltam be a tévét. Éppen vezető pártpolitikusok beszélgettek arról, hogy miként kellene véget vetni a társadalom végzetesnek tűnő megosztottságának? Mintha ők is éreznék, hogy bizony ők nagyon felelősök ebben az átkos széthúzásban. Sokat nem vártam e beszélgetéstől, de aztán mégis felcsillant bennem egy halvány bizakodásféle. Dávid Ibolya, a népszerű volt miniszter asszony és ma is pártvezér, ki mert jelenteni valamit, amiről nagyon sok politikus nem nagyon szeret beszélni. Kimondotta, hogy 1989-ben bizony valami csodaféle történt velünk. Igen, valami történelmi csodálatosság, melynek áldásait nem volna szabad eltékozolni. Valami ilyesmit mondott. Azt persze nem tudhatom, hogy az országos politika részéről ezért jár-e majd neki elismerés. De az biztos: olyasmit mert kinyilvánítani, amely bizonyos körökben csaknem olyan vakmerőség, mint Pozsgay Imre 1989 januárjában tett kijelentése arról, hogy 1956-ban népfelkelés volt, nem pedig ellenforradalom. Pozsgay akkor egy illegitim uralom alól húzta ki a talajt. Én meg most azt szeretném hinni, hogy Dávid Ibolya azt a hazug és erkölcstelen pártpolitikát kérdőjelezte meg, melynek az az érdeke, hogy 1989 csak egy epizód legyen, melyet figyelmen kívül hagyni nagyon is kívánatos. (Tekintettel arra, hogy az akkori szereposztás nem volt minden úri ízlésnek kedvére való.) Ugyanennek a beszélgetésnek a keretében az is elhangzott, hogy nem volna szabad hazudni. Az más kérdés, hogy éppen a politikusok illetékesek-e arra, hogy igazmondásról papoljanak. De ha mégis netán beléjük szállna az igazmondás lelke, akkor bizony nekik kellene nagyon ünnepélyesen és nagy egyetértésben meghirdetni, hogy "Magyarok! Mi május elsején abba az Európai Unióba lépünk be, melynek közvéleménye hibátlanul tartja a magyarok érdemének a kontinens kettéosztottságának felszámolását. Nem engedjük meg magunknak, hogy egy egységesülő Európába éppen mi legyünk a legmegosztottabb ország! Ezt a szégyent nem szabad elvállalnunk! Nem tehetjük magunkat nevetség tárgyává!" Nem tudom, hogy a mi Dávidunk politikai parittyája képes lesz-e elbánni a gyűlölet legyőzhetetlennek látszó Góliátjával, de remélnem szabad. És meg is kell osztanom a jóakaró, hazát féltő magyarokkal. Hátha osztódással fog szaporodni s netán társadalmi erővé izmosodni, legalább itt Szentesen, ahol a megosztottság még sem olyan nagy, mint másutt szegény hazánkban. Úgy látszik, még élek, mert lám még remélek. Remélni akarok. Vági László

<<< Vissza