2003. május 20-án az akkor 36 éves Uri Zoltán a Szentest elkerülő úton egy kamion elé lépett. Öngyilkos szeretett volna lenni. Hosszú hónapok depressziója után tette meg ezt a lépést, de csodával határos módon életben maradt. Történetét megírta, könyve kiadásra vár, és hogy megjelenhessen, abban talán ön is segíthet, kedves Olvasó! - A május 20-án történteknek előzményei is voltak. Milyen lelkiállapotban érkeztél ehhez a számodra örökké kitörölhetetlen dátumhoz? - Hét hónapot töltöttem május 20 előtt egy nagyon kemény, mély depressziós állapotban. Olyan szintre süllyedtem, ami alatt már tulajdonképpen nem volt semmi. A kedves szüleim, barátaim próbáltak "visszahozni" innen, de ebben az állapotban mindent és mindenkit kizár az életéből az ember. 2003. februárjában Budára, a Tündér-hegyi pszichoterápiás intézetbe kerültem. Ekkor már olyan szinten foglalkoztatott a halál gondolata, hogy folyton arra gondoltam, hogy milyen módon dobjam el magamtól az életemet. A depressziós állapotomban eljutottam odáig, hogy a lakásomból sem mertem kilépni. Az intézetben ez kezdetben pozitívan megváltozott, ám két hónap múlva, már bent is csak a szobámban tartózkodtam, éreztem, hogy ott sem gyógyulhatok meg. Áprilisban önként távoztam az intézetből, visszajöttem, a szüleimnél laktam. Az volt a legjobb, amikor aludtam, és nem tudtam magamról. Feküdtem, enni ettem, mert szüleim gondoskodtak rólam, de semmi mást nem csináltam, a végén már a zenét sem hallgattam, tévét sem néztem, telefonomat is kikapcsoltam, azt hiszem igazi "élő halott" voltam. Édesapám többször próbálkozott dr. Barcza Katalinnál, aki az intézet egyik terepeutája volt, hogy visszatérhessek hozzájuk. Ők vártak is, el is indultam hozzájuk, de ekkor már azzal a szándékkal, hogy Pestre érve beugrom az első metrószerelvény elé. Végül három órát metróztam, de nem tettem meg, mert az utolsó másodpercig bennem volt, hogy azoknak a gyermekeknek, felnőtteknek akik szemtanúi lesznek tettemnek, örök életükre beléjük vésem azt a pillanatot. Ha ott "önzőbb" vagyok, ma már nem élek, nincs, ami megmentsen. Az elkerülő úton a kamionos el tudta rántani a kormányt, ezért élek még mindig. - Elérkeztünk a május 20-i naphoz. Mi történt aznap éjjel? - Akkor este egyik percről a másikra döntöttem el, hogy megteszem. A szüleimnek azt mondtam, hogy az utazótáskámért megyek át a saját lakásomba, ehelyett autóba ültem és kihajtottam az elkerülő útra. Itt kiszálltam a kocsiból, volt egy kísérletem, de nem ez volt az igazi. Később visszaültem az autóba, száguldoztam kontroll nélkül, majd visszatértem oda, ahol először megálltam. Megint kiszálltam, sétáltam az út szélén, majd fél tizenkettő tájt elhatároztam, hogy nem várok tovább. Fel is tűnt a kamion, jött, jött felém, tudtam, hogy fogynak a másodpercek és amikor odaért megtettem. Az a pillanat maga volt a pokol. A következő kép az volt, láttam, hogy térd alatt lóg a lábam. Mint később kiderült, egy 10 centiméteres csontdarabot kivágott belőle a kamion egyik külső eleme. Hogy miért nem haltam meg? Valószínűleg későn léptem ki, a kamionos pedig rántott egyet a kormányon. Ezek után az árokba gurultam, azt akartam, hogy elvérezzek, nem akartam, hogy rámtaláljanak. Szédültem, iszonyatos szomjúság gyötört és vártam a halált. Döbbenetes, de a lábamban nem éreztem fájdalmat. Hajnali négy tájban felhúztam magam, hogy miért, a mai napig nem tudom. Talán Isten vigyázott rám, ő nem hagyta hogy elveszítsem a lábam, hogy elvérezzek, hogy amputáljanak. Végül egy LIAZ állt meg és egy fiatalember, Molnár Farkas Csaba hívott segítséget, akinek ezért a mai napig hálás vagyok. A baleset után mély depresszióban voltam, négy műtétem volt, az orvos team, az ápolók, a takarító személyzet nélkül talán nem lennék már itt. Külön köszönettel tartozom dr. Berki Sándornak, a beleseti sebészet osztályvezető főorvosának, dr. Kuklai Ildikó pszichiáternek, és Czakó Szabolcs gyógytornásznak, valamint kedves szüleimnek, és barátaimnak, akik a történtek után is mellettem álltak. - Kiknek szól a megjelenésre váró könyv? - Megkönnyebbülést jelentett megírni ezt a könyvet, úgy érzem megtaláltam a feladatomat, az írást, és az íráson keresztül segíteni másokon, olyan embereken, akik úgy érzik nincs tovább. Nem csak a saját, hanem mások története is helyet kap a könyvben. Akik pedig elolvassák, érezhetik, hogy egy őszinte ember, őszinte vallomása az írás. Úgy gondolom, ez a könyv mindenkihez szól majd, mindenki magára ismer benne egy kicsit, hiszen vannak olyan fejezetek a könyvben, amit elolvasva azt gondolhatja az ember, hogy ez már vele is megtörtént. A könyv kiadásra vár, és hogy megjelenhessen minden anyagi segítséget szívesen veszek. Megköszönve az eddigi támogatók felajánlásait az "Uri Zoltán OTP Bank 11773353-00086060" számlaszámra várom magánszemélyek, vállalkozások pénzbeli segítségét március 12-ig. Ekkor szeretnénk a könyv bevezető oldalaira beszerkeszteni a támogató magánszemélyek, vállalkozások nevét A-tól, Z-ig, majd április végén fog megjelenni a könyv szerte az országban. Ha csak egyetlen életet meg tudok menteni ezzel az írással, már megérte, hogy megjelenhetett a "Meg akartam halni." Hering Viktor

<<< Vissza