1953-ban e szép szeptemberi napok egyikén 50 éve annak, hogy átléptem az Állami pedagógiai Főiskola küszöbét Szegeden, s lettem magyar nyelv és irodalom szakos. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium reál osztályából indultam, s gyakorlóévre szülőhelyemre, Szegvárra kerültem. Lettem "hazámban próféta" öt évig. Innen kerültem a város szélére, Berekhátra, a mai gróf Széchenyi István, majd a város központi Kossuth téri általános iskolába. Innen már egyenes volt utam az akkori 603-as Szakmunkásképző Intézetbe, ahonnan 25 évi munka után nyugdíjba mentem, ma már ennek is 15 éve. Itt töltöttem életem legszebb negyed századát, az akkori "kisinasok" között első főhívatású magyar szakosként, egy matematika és egy testnevelés szakos kollégával együtt. Mi már itt kaptuk a fizetésünket ebben az akkorra már önálló intézményben, amely 1970-ben - ennek is már 33 éve - önálló szép új épületet kapott, s lett a mai "pirostéglás", és ma már szép új "ablakszemekkel" csodálkozik erre az egészen más világra! 2003-ban 33 évi munkaviszonnyal hátam mögött 15 éve nyugdíjasan még kollégája is voltam leányomnak is, aki most is testnevelés szakos régi iskolámban. Most szeptember 5-én újra boldogan ülök Szegváron első munkahelyemen az elsőkkel, a legkedvesebbekkel 46 éves osztálytalálkozójukon. Ezeknek az akkor hetedikes lányoknak osztály főnöke is lettem, s ballagtattam el őket először 1957-ben. A párhuzamos fiú osztály tiszteletbeli osztályfőnökévé választottak hivatalosan, egyhangú szavazással. Az ő osztályfőnökük már nem él. Már mindannyian túl a hatvanon, nagymamák és nagypapák, de én már lassan hetvenkedem is. Igaz, hogy ez a néhány év ebben a korban már nem számít, nem lényeges. Az egyik fiú, aki nem volt még eddig közöttük, még engem is osztálytársaként üdvözölt. De Márta lányom gyorsan leleplezett! Az osztályfőnöki óra névsorolvasással, beszélgetéssel telt; de csak a szólhatott, aki újat tudott mondani az előző találkozás óta. Pl. ilyet: "8 unokám van már, én 7. gyerek voltam a nyolcgyermekes családban, így rólam a 7. unokámat Tamásnak nevezték!" Ketten dicsekedhettek iker unokákkal, többen beszámoltak arról, hogy gyermekeik diplomát szereztek. Csodálatos és megható volt látni és hallani őket, az egyszerű falusi paraszt és munkásgyermekeket, akik mindannyian becsülettel állták meg a helyüket az élet minden területén. Köztük akkor csak egy értelmiségi volt, a gyógyszerész leánya. De lett belőlük tanár, rendőr, tisztviselők, szakmunkások. De elégedettek, tisztességesen élték életüket. Most itt voltak 31-én, a lányok közül három, a fiók közül tizenegy már igazoltan volt távol. Innen ebédre a Castellum Panzió éttermébe mentünk, ahol már vártak bennünket férjek és feleségek is. Az ebéd finom volt, s jóízű beszélgetéssel töltöttünk el itt még néhány órát. A hely kellemes és nagyon szép, tulajdonosa már a szakmunkásképzőben volt tanítványom. Szegvár valóban a világ közepe, mert ahogyan mindenütt rám köszönnek régi tanítványaim, megismernek, úgy minden jó helyen találunk szegváriakat! Már a III. Elszármazott Találkozóra készül a falu, 400 fős névsorral, sokan elhagyták szülőhelyüket, de mindig sokan visszajönnek. Én nagyon büszke vagyok, hogy úgy köszöntenek, mint "itthon élő elszármazott". Az is igaz, hogy én csak inasiskolai tanár voltam, de sikerélményekben leggazdagabb. Szakosként hiszem, hogy egyedül vagyok, akinek óráján felszólított tanulóm így kiáltott fel: "Tanár nő, de jó ez a nyelvtanóra". Nem voltam soha kiváló dolgozó, de neveltem sokat! Ezért vagyok én még most is pedagógusként boldog és elégedett. Dr. Magyar Jánosné

<<< Vissza