"Élen a magyar EU-közöny", olvasom a Magyar Hírlap szeptember 22-i számának címoldalán. No lám, gondolom erre én: nem akármilyen nép vagyunk mi! Tudunk mi nemcsak 1956-ot rendezni a világ bámulatára, nemcsak politikai helyzetfelismerésből és bátorságból tudtunk mi csillagos ötösre vizsgázni 1989-ben, mi arra is képesek vagyunk, hogy bibliát magyarázzunk: nagyon életszerűen, jól érthetően. Itt van például Jézus Urunknak ama rejtélyes kijelentése, hogy "elsőkből lesznek az utolsók, utolsókból az elsők". Mi bemutattuk 2003 tavaszán, hogy ez a jézusi prófécia nem csak akkor lesz beteljesedő, mikor elérkezik hozzánk Isten országa, hanem már jó előre is ízelítőt kaphat belőle a világ, ha ráfigyel a magyarok viselkedésére az EU-val kapcsolatban. Egy darabig - 1989 utáni években - mi voltunk sok vonatkozásban az irigyelt elsők. Az Európát kettéosztó vasfüggönyt átvágó olló is magyar kézben volt. Micsoda elsőség! Lehet majd minket megelőzni? Mely nép lehet nálunk fürgébb, eszesebb és bátrabb? Aztán teltek-múltak az évek, s mi magunk gondoskodtunk arról, hogy megelőzzenek minket. Megkezdtünk egymás ellen egy kíméletlen hidegháborút, kétfelé hasítottuk a lelkünket, s bemutattuk a Kárpát-medence népeinek, hogy mi sokkal jobban tudjuk egymást gyűlölni, mint ők minket. S mi a végeredmény? A magyar EU-közönyben elsők lettünk, de EU lelkesedésben nyilván az utolsók. Bámulhat rajtunk a világ! Én magam azonban vitatkoznék ezzel a végeredménnyel, illetve annak elnevezésével. Szerintem nem közöny dolgában lettünk az elsők. Inkább egy tragikus megtévesztettség dolgában. Érzelmileg kerültünk olyan állapotba, hogy papíron az EU tagságról szavaztunk, a valóságban pedig azokra vagy azok ellen, akik irányában szimpátiát vagy leküzdhetetlen ellenszenvet éreztünk. S mikor ezt tettük, nem voltunk mi közönyösek, nagyon is működtek bennünk a különféle előjelű indulatok. Azt természetesnek tartom, hogy nem mindenki tud azonosulni véleményemmel. Ezt nem is várhatom el, hiszen még mindig várat magára az az országos méretű kísérlet, mely önmagunkkal szembesít bennünket. Erre még nem szorított rá bennünket semmiféle mellbevágó figyelmeztetés. Még várnunk kell egy modern Keresztelő Jánosra, ki meg tudná lelkiismeretünket fürdetni a tisztánlátás vizében. Pedig ha túlestünk volna egy tisztulási folyamaton, talán nem is kellene szégyellenünk az utolsó helyet: tekintettel arra, hogy Európának is van elszámolni valója velünk szemben, minek következtében nem kell halálos bűnnek éreznünk, ha nem tudunk felsőfokon lelkendezni az EU kapujában. Viszont ha hiányzik bennünk egy önismereti minimum, akkor önmagunk ellen fordulunk, s még hozzá; emiatt nem is szégyenkezünk. Vági László

<<< Vissza