Sok-sok emléket őriz a Petőfi utca. Minden egyes épületéhez kötődik valami. Köztük az úgynevezett "gólyásházhoz" is. Egy szál virágot láttat napok óta lelakatolt kapuján. Rég elszáradt már, szalagját is átszínezte a napsütés. Jelentene valamit? Bizonyára. Az emlékek hangosan szólalnak meg. Valakinek, valakiért. A szeretetről. Anélkül nem állná bölcsen a rohanó idő emberpróbáló gyűrődéseit. A sarkon túl, néhány lépéssel arrébb egészen másról mesél az utcai telefonfülke nyitott ajtaja. A vandalizmusról ejt dadogó szavakat. Zokszó az, mivel üvegét kiverte az erősnek vélt akarat. Darabjai - még ma is magam előtt látom - napokig árván bámulnak a vakvilágba. Üveges szemek skandálják a várost. A teret. Egyetlen keresztet a még névtelen téren. A táblát, ami hírül adná, itt nemsokára kápolna épül. Emléktorony az erőszak áldozatainak emlékére. Az elgondolás nem tetszik mindenkinek. Haragját az összefirkált lapon is tudatja a nagyvilággal. És fenyegetőn szól: amennyiben elkészül a mű, fölgyújtja azt. Még egy ok arra, hogy haraggal nézz honfitársaidra. Nem kéne. A település értékeit semmibe vevő vandálokról beszélsz. Hol itt a szeretet, a nyugalom érzetét keltő megbékélés? - kérdezed nagyon halkan. Elgondolkozol. Csend van. Nagy csend. Még látod, ahogyan a békanyálas Kurca levegő után kapkod. (lovas)

<<< Vissza