Weöres Sándor zseniálisan sűrített költői sora számtalan gondolatot indít el. Lehet-e megelégedett, kielégült emberekkel szomjúságot éreztetni? Mi a jó? Ki jó? " Perzselő szomjat kelteni a jóra" .

Hogyan?

Egy katolikus iskola igazgatójaként pedig további kérdések vetődnek föl bennem: Kell-e továbbadnunk az általunk megismert "jót" annak tudatában, hogy a jó nem kényszeríthető? (A társadalomban viszont ritkán érvényesül a jó kényszer nélkül!) Képes-e az iskola átadni azokat az értékeket, amelyeket a keresztény kultúra megőrzött? Van-e esély arra, hogy a katolikus iskola felülkerekedjék a társadalom kedvezőtlen hatásain? Lehet-e az iskola alapvetően más, mint a társadalom? Felelősséggel vállalhatja-e egy gyermekeket nevelő intézmény, hogy az iskolát mintegy kontraszt-társadalomként működteti, s ezáltal szembesíti a felnövekvő nemzedéket egy jobb, egy szebb világ megteremtésének lehetőségével (illúziójával)? Igényli-e piacosított agyunk, vagyis a fogyasztói szerepben fellépő megrendelő ( diák és szülő) a keresztény iskola kínálatát? A pénztőke dominanciája mellett van-e kereslet a humán tőkére is? És a keresztény iskolában kapott, szerzett emberi tőke: ismeretek , készségek, hit, erkölcs , emberi tartás stb. hasznosíthatók-e a munkaerőpiacon? Még vulgárisabban: piacosított világunkban van-e a keresztény humántőkének likviditása? Mint elkötelezett hívő ember pedig azt kérdezem: - Vállalom-e a nevelés kockázatát? Van-e elég bátorságom, kitartásom ahhoz, hogy életemet, hivatásomat a keresztény reményre, vagyis a Hegyi beszéd paradoxonjaira építsem? Melynek tanítása szerint azoknak, "akik éhezik és szomjazzák az igazságot" (Mt.5;6) éppolyan boldogságban lesz részük, mint a szegényeknek, síróknak és üldözötteknek.

Itt és most

Nem ott és egykor, nem a triumfális egyház fénykorában, nem is nagyszüleink gyönyörű emlékeiben, nem álmainkban és vágyainkban, hanem itt és most melyek azok a rendező elvek, amelyek sajátossá, mássá, értékessé tehetik a keresztény iskolát? A teljesség igénye nélkül szeretnék kiemelni néhány számomra fontos jellegzetességet.

A jelen - A valóság

"...megismeritek az igazságot, s az igazság tesz szabaddá titeket." (Jn. 8;32) A hagyomány, a kultúra ajándék, szellemi ajánlat. Családunk, nemzetünk, egyházunk örökségét, kincseit vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk. Ezért nagyon fontos, hogy ezeket az értékeket jól és részletesen ismerjük. A helyes értékrend szerinti nevelés arra szoktatja a fiatalt, hogy újra és újra találkozzék a felfedezendő teljes valósággal, azt a művészeti nevelés segítségével át is élje, a vallásos élmények, a szép, ünnepélyes liturgia, a tanúságtevő hitoktatás pedig vezesse el ahhoz a bizalomhoz, hogy az élet végső értelmére létezik válasz. E nélkül a bizonyosság nélkül lendületét veszti a gyermekben még elevenen élő igazságkeresés és kötődési vágy. Különös, hogy korunkban, egy kábulatba menekülő, destruktív életérzéssel szemben , épp a keresztényeknek kell fölhívniuk a figyelmet a mítoszok és varázsigék csalárdságára, az evilági élet komolyságára, az emberi méltóság fontosságára, az Élet szentségére.

A kritizálás, mint erény

Fontos, hogy diákjaink felelős véleményalkotással és cselekvéssel merjenek "válogatni", és ne fogadjanak el mindent értékelés és mérlegelés nélkül. (A kritika , görög jelentése a keresgél, turkál igére vezethető vissza.) A fogyasztói társadalom állandó kritikájával tudatosíthatjuk : életünk mely területén van helye a pénz- és haszonelvű gondolkodásnak, s melyek azok, amelyeket mindenképp meg kell őriznünk a személyes elköteleződés, a tékozló szeretet - gazdasági szempontból irracionális - világának. ( Folytatás következik) Nemes Éva

<<< Vissza