Úgy tudni, hogy a németek romantikus hajlandóságúak. Lehet ebben valami, mert most én is romantikus gondolatokkal foglalkozom egy 1945-ben meghalt 17 éves német katona sírjánál. Az idén immár tizedszer van alkalmam arra, hogy naponta felkeressem ezt a szerény sírt, hogy a mellette levő padon kipihenjem egyre gyengülő lábam fáradalmait, és jólesően eltépelődjek az én sorsom alakulásán. Miért is lett e hely számomra sajátosan egyéni "zarándokhellyé"? Azért, mert mikor először jártam itt, 1994. nyarán, rádöbbentem a gondviselő Isten kegyes és gyengéd "humorára". (Lehet, hogy erről már írtam a Szentesi Élet kedves olvasóinak, de most újra írok, mert az ismétlés nem lehet esetemben haszontalan.) Eszembe jutott ugyanis, hogy teológus koromban -(1937-1942/- mily nagy ellenszenvet éreztem a németek iránt. Hitler miatt, aki a magyar társadalom nagy részének lelkét is meg tudta bűvölni stílusával és kezdeti háborús győzelmeivel. Nagy vitáim voltak ez ügyben diáktársaimmal is. Még olyasmit is mondogattam nekik, hogy bárhol szívesen paposkodom majd, csak svábok közé ne kerüljek. Ám az Úr - harag helyett - úgy döntött, hogy legszebb harminc évemet svábok között töltsem Taksonyban, Dunavarsányon. Most meg vénségemre egy ifjú német katona sírjánál időzök sokat, aki, ha élne, tíz évvel lenne fiatalabb, mint én, s immár 58 éve halott: a hitleri gonoszság áldozata. A szegény fiatalember sorsa szíven ütött: mikor én már Hitler vereségének örülhettem 27 évesen, ő akkor halt meg, miatta 17 évesen. Ismeretlen személye így költözött be szívembe, s lett emlékezetem állandó lakója. Hát ez ugye romantika? No de, mégis tény, melyet úgy értelmezek, ahogyan azt az én hitem lehetővé teszi. Ha az én kedves Helmut Josef Riesz barátom élne, nyilván Eusserthal egyik 75 éves öreg polgára lenne, s hogy tudna-e rólam, vagy én őróla, azt meg nem mondhatom. Viszont porladásnak indult csontjai felett "levezekelhetem" ifjú-kor tévedésemet, mely arra vitt, hogy egy gonosz, elmebajos diktátor miatt egy egész nép ellen tápláljak ellenszenvet. "Vezeklésem" csúcseseménye pedig tegnapelőtt, július 21-én történt Nürnbergben. Megérkezett velem a "Liszt Ferenc" nemzetközi gyorsvonat. Leszállni készültem, hogy elérhessem a Karlsruhébe induló vonatot, mikor váratlanul mellém szegődött egy 70-75 évesnek látszó, kedves arcú német úr, s ragaszkodott hozzá, hogy segítsen eligazodnom a nagyon forgalmas és lármás idegenségben. S nem is távozott egészen addig mellőlem, amíg biztonságba nem segített. De honnan tudta, hogy segítsége jókor jött, s nagyon rá is voltam szorulva? S ezek után ne forduljon meg fejemben a korunk szelleméhez nem illő, romantikus gondolat: nicsak, mintha az én Josef barátom helyettesíttette magát, hogy baj nélkül az idén is eljuthassak sírjához. Bizony még magam is úgy érzem, hogy 2003-ban e gondolat sokak szemében intellektuális illetlenségnek tűnhet. Mégis le merem írni a kedves szentesieknek. S nem is szégyellem e vallomást. Mert igaz ugyan, hogy apai ágon én magam sváb származású vagyok, s így én is hordozok magamban bizonyos romantikus hajlandóságot, de lelkipásztor is vagyok, és annak a Jézus Krisztusnak adtam oda az életem, aki ilyesmit mondott: "még a fejeteken levő hajszál is megszámolva vagyon". Ezért hát miért ne lennék romantikus, mikor velem is történnek olyan dolgok, melyek alapján kérdezhetem: ki számolja fejemen a hajszálakat? Isten-e avagy csak a véletlen? Üdvözlet minden kedves Olvasónak a túlságosan is "megszépítő messzeségből". Vági László

<<< Vissza