Ötven év egy ember életében is fordulópont, visszatekintésre, összegzésre méltó pillanat. Ha valaki egy adott pályán tölt el 50 esztendőt, szép és nehéz periódusok emlékeit idézheti fel. A Bácskai házaspár, Miska bácsi ( aki már 51 éve pedagógus ) és Erzsike néni életútja mindenki számára példa lehet. - Hogyan kezdődött? Manapság sajnos nem akkora dicsőség, nem túlzottan megbecsült feladat pedagógusnak lenni, de gondolom akkoriban ez nem így volt. - Miska b.: Tulajdonképpen gyerekkorom óta pedagógus szerettem volna lenni. Emlékszem egy nagyon kedvelt gyerekkori játékomra. Elővettem az osztályozó ívet, kitaláltam neveket, azután lefeleltettem és leosztályoztam őket. Sőt, le is szidtam őket, ha rosszul tanulták meg a leckét. Ez nem azt jelenti, hogy nagyon jó tanuló voltam. Talán csak az egyetemi évek alatt láttam be igazán, hogy miért van értelme a tanulásnak. Valahol tehát a gyerekkorban vannak a gyökerek. Bár nagy hajlamom lett volna az állatorvosi pályára is. Szegeden azonban nem volt ilyen kar, s mivel verseket is írtam, egy barátom ajánlotta azt, hogy menjek el magyar szakra, bölcsészkarra. Így jutottam el Szegedre, ahol 1952-ben fejeztem be tanulmányaimat. Azután egy évig tanítottam, s csak akkor kaptam diplomát. - Erzsike n.: Nagyon triviális lenne, ha azt mondanám, hogy azóta akarok tanítani, mióta az eszemet tudom. Az igazság az, hogy előttem is két lehetőség állt. Vagy gyerekorvos szerettem volna lenni, vagy tanár. Ez utóbbi gyökeresedett meg bennem, hiszen tízévesen az első tanítványom egy szomszéd kisgyerek volt. Első osztályos korában az írás, olvasás, számolás rejtelmeibe én vezettem be. Ez volt pedagógusi pályafutásom első állomása, s némi iróniával az anyagilag legjobban dotált is, hiszen az akkori nehéz időkben a munkám fejében a névnapomra egy hízott kacsát kaptam, ami akkoriban komoly valutának számított. Diákkoromban is voltak osztálytársaim közül olyanok, akikkel együtt tanultam, és rájöttem, hogy akkor tudom én is a legjobban elsajátítani a dolgokat, ha másoknak elmagyarázom. Döntenem kellett, hogy a budapesti vagy a szegedi egyetemre iratkozom, bár mindkettőre felvettek. Először úgy volt, Pestre kerülök, a szívem azután mégis visszahúzott Szegedre. Ott végeztem 1953-ban. Eredetileg magyar-latin szakos voltam, de akkoriban az oroszon kívül nem nagyon lehetett más nyelvet tanulni, s így magyar-történelem szakosként diplomáztam. A pedagógiát, pszichológiát később, már levelező tagozaton fűztem hozzá. - Milyen nagyobb, emlékezetes állomásokat idéznek fel szívesen? - Miska b.: Az első lépés, ismerkedni a pedagógiával. Az '52-'53-as tanévet a szegedi Radnóti Gimnáziumban töltöttem, s azután helyeztek Szentesre. Kétségtelen, hogy volt valami a városban, ami a későbbiekben idekötött bennünket. - Erzsike n.: 50 év, ha az ember egészét, a világmindenséget tekintjük, nem nagy idő. 50 évet megérni nem nagy dicsőség. Pedagógusként 50 évet tudni az ember háta mögött, ugyanabban a városban talán tényleg figyelemre méltó. Száznál is több olyan tanítványom van, aki magyar szakos lett, vagy ezzel rokon pedagógiai pályát választott. Mégis úgy érzem, hogy az iskolai munka mellett a város életében csöndesen végzett munka is felénk fordította néha a figyelmet. Ha az eredményekről szeretnék beszélni, érdekes vargabetűkről kell beszámolnom. Miska bácsi egyetemista korában az akadémia ösztöndíjasa volt magyar nyelvészetből. Az egyetemi pályafutásom is inkább a nyelvészethez kötődött, ez akkoriban nem volt "politikus" tantárgy. Mind a ketten a népnyelvet kutattuk, a gimnázium könyvtárában is fellelhető 8 kötetben a Magyar Nyelvatlasz, amelynek gyűjtési munkálataiban, a Sárközben mi is közreműködtünk. Én nem tudtam volna elképzelni az életemet kutatóként. Életem párjáról azt hittem, inkább elméleti ember, de már az első évben szakkört szervezett, s a színjátszás felé is elmozdult, úgyhogy amikor Szentesre kerültünk, ezt a munkát folytatta. Ha a magánélet eredményeiről van szó, akkor mai szemmel nézve nincs dicsekedni valónk. Nem gyűjtöttünk, nem építkeztünk. Felneveltünk négy gyereket, tisztelettel helytálltunk, míg a család öregjeiről kellett gondoskodni. A négy gyerekből három választotta eredetileg a pedagóguspályát. Ez sem szégyen, legfeljebb ők sem viszik sokkal többre, mint a szüleik. Ha még dicsekedni is szeretnék, akkor azt teszem hozzá, hogy 50 év után is úgy merek kimenni Szentesen az utcára, hogy emelt fővel járhatok, és bárkinek a szemébe nézhetek, és meglehet az a jóérzésem, hogy nem súgnak össze a hátam mögött. - Ötven év után van-e olyan nagy igazság, jó tanács a birtokukban, amit a ma pedagógusainak tovább tudnak adni? - Miska b.: Csak egy ilyen útravalóval tudok szolgálni. Ez a szeretet vallása. Ha egy pedagógus kicsit is úgy érzi, hogy nem szereti a tanítványait, akkor nagyon gyorsan változtasson pályát. Ez elsősorban szakmai kérdés, mert elidegenítve nem lehet nevelni, nem lehet még a szaktárgyat sem megfelelően tanítani. Ez az alfája és ómegája. Ez a szeretet olyan kulcs, amelyik biztos módon nyitja a különböző zárakat. Ha ez a kulcs megvan, vagy nem veszítették el, akkor sikeres és eredményes lesz a pedagógus munkája. - Erzsike n.: Az elmúlt hetek ünneplős kavargásában elébem állt egy 1956-ban érettségizett tanítványunk. Megmutatta azt a csoportképet, minek hátuljára aláírásunkat kérte. Különösen értékesnek tartotta és azt mondta, egész életében nagy segítségére volt az a mottó, amit én erre a képre írta. Ez így hangzik: "Aki fának született, erdőben éljen". Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. Szeretném hinni, hogy pályájuk bármely szakaszán állnak, a jelen pedagógusai nem feledik e két alapszabályt, s a 20, 30, 50 év múltán az őket faggató ifjabb kollégának azt az örömet és optimizmust sugározzák, mint nekem Miska bácsi és Erzsike néni. N.A.

<<< Vissza