|
A második nap a Küküllők vidékén talált bennünket. Szép, archaikus székely
falvakat láttunk egyre több és díszesebb kapuval. Szovátán sétáltunk a
Medve-tó partján, megcsodáltuk a monarchiabeli fürdőházakat, megérintettük
a sóhegyek sebzett oldalát.
A parajdi sóbánya számomra a csodák birodalma. Hatalmas, egyiptomi sziklasírokra
emlékeztető, földalatti termeivel, a bánya mélyén megbúvó oltárral, s
a gyógyulni vágyó gyerekek játszótereivel.
Korond, ki ne hallott volna a több kilométernyi kirakodó vásárról? S csupán
egy órácska adatott a csábulásra, színes kerámiák, szőttesek és fafaragványok
kavalkádjában! (Itt bizony nagy értéknek bizonyult az önmérséklet!)
Farkaslakán fejet hajtottunk Tamási Áron sírja előtt, Szejkefürdőn Orbán
Balázsra emlékezhettünk. Egy helybéli történelemtanár ízes, szép szavakkal,
kéretlenül szólt a Székelyföld nagy fiáról.
Székelyudvarhelyre érve már alkonyodott. A rövid kis megálló idején néhányan
felkaptattunk a város feletti dombra épített szép barokk templomba, ahol
éppen évzáró diákmisébe csöppentünk. Majd rövid sétát tettünk a fenyők
között meghúzódó, kopjafákkal tűzdelt temetőben, alattunk a lemenő Naptól
aranyló, szép kis város panorámájával.
Másik szálláshelyünk a Gyilkos-tó partján épült elegáns panzióban volt,
így egész éjszaka hallgathattuk a tavat tápláló források, csermelyek csörgedezését
és a fenyves suhogását. Szebb altatódalt kívánhat-e magának az ember?
A Gyilkos-tó és Békás-szoros fenséges, borzongató szépségét látni kell,
ezért nem szólok róla bővebben.
Csíksomlyót "kiharcoltuk" Gábor bácsitól, sokan kívántunk itt
egy kicsit elcsendesedni. Nyomát sem találtuk már a két nappal korábban
sokszázezres tömeget vonzó pünkösdi ünnepnek. De a kihalt kegytemplom
első padjában ülő, helybéli asszony ajkán felcsendülő, archaikus Mária-
énekek ünnepi percekkel ajándékozták meg a betérőket.
Utunkat folytatva a Szent Anna-tóhoz értünk. Igazi "tengerszem"
ez, ordas hegyek karéjában. Körülsétálni is nagy élmény, de hogy selymes
vizében megbuggyanni mit jelent, azt csak ketten tudtuk meg a csoportból.
A harmadik szállás Sepsiszentgyörgyön várt ránk, már ami maradt az éjszakából
a kései városnézés után! Kirándulásunk legkeletibb pontja Brassó volt.
A krónikás úgy vélte, Marosvásárhelynél szebb várost nem talál Erdélyben,
de tévedett. Remekül restaurált, középkori hangulatot árasztó szász épületek,
gyönyörű terek a belvárosban. A Fekete templom világhírű anatóliai szőnyeggyűjteményét
látni kell.
A negyedik napon csaknem 1000 kilométeres út várt ránk hazafelé. Csupán
címszavakban erről a napról: Barcaság végtelen "pityókatáblái",
különös szénaboglyák illata, sajtvásár valahol az út mentén, sohasem látott
vadvirágmezők a hegyek szelídebb lankáin, igazi botanikai paradicsom!
Gyulafehérvár lehangoló jelenénél csak Vajdahunyad vára lehet árvább és
szomorúbb. Az aradi emlékművet, este 9 órakor már csak elképzeltük, hisz
még messzi volt a határ.
Lassan egy hónap telt el az erdélyi kirándulás óta. Már elmúlt az izomláz,
csendesednek az élmények. De az igazán mély benyomások örökre beivódnak
az emlékezetbe. Ezek között őrzöm azokat az órákat, amikor a Teremtő jelenlétét
különösen erősen éreztem: Vas Albert zord és fenséges hegyormai között
járva, vagy a Föld gyomrában, a sóbányák mélyén.
És megőrzöm a szejkefürdői tanárembert is, akiről Martin Buber sorai jutottak
eszembe: "Mint gyökerétől elvágott fa, - úgy sorvad el az a nép is,
amelyik nincsen tisztában nemzeti történelmével, nemzeti kultúrájával,
hisz nincs miből és nincs mire felépítenie a jövőjét." Ezért bölcs
az a nemzet és az az ember, aki népe és a saját írott és íratlan történetéből
merítve, abból okulva építi jövőjét.
Bottyánné Tóth Ildikó
|
