Már hetek óta szakadatlanul korrupciós híreket kell hallgatnom. Folynak, mint csapból a vezetékes víz. Ma már reggel hatkor bekapcsolhattam volna a híradást. Nem mertem. Hétre halasztottam. Sőt nyolcra. Közben olvasgattam, imádkoztam. Nyolckor aztán bekapcsoltam a rádiót arra számítva, hogy ilyenkor csak egész rövid a híradás, nem kell félnem. Persze nem volt elég rövid ahhoz, hogy mire a végéhez ért pénzügyi botrányok tálalása, azt ne mondjam magamban: "Megyek friss levegőre..." A Parasztbecsület c. híres opera közkedvelt szavai szinte spontán hirtelenséggel azt jelentették számomra: szinte jó lesz két hétre kiutaznom Németországba szokásos nyári helyettesítésre, mert ott is vannak ugyan botrányok, de azok rossz szaga nem éri el a szívemet. A pfalzi hegyek közt majd frissnek érzem ilyen értelemben is a levegőt. Nem sokkal később csenget a postás. Ajánlott levél Németországból. Nem is levél, hanem teológiai szakfolyóirat. Címe: Concilium, és annyira szeretem, mintha nekem szóló kedves levél volna. Gyorsan kiveszem a borítékból, és azonnal ráesik tekintetem a következő főcímre: "Menschenwürde in der Debatte". Vita az emberi méltóságról. Egy másik cím: "Um der Würde willen". Az emberi méltóságért. Persze, hogy azonnal belelapozok. S mindjárt az első oldalon egy röpke párbeszédre akadok: azzal ér véget egy kolumbiai film, hogy mélyen megalázott külvárosi lakásbérlők sajátos módon tiltakoztak az ellenük irányuló kíméletlenség ellen. Küzdelmük végeztével egy újságíró megkérdezi az egyik bérlőt: "Mi ez az egész tulajdonképpen?" Mire a bérlő lakonikus rövidséggel így válaszol: "Hát igen! Az ember méltóságáról van szó. Nem tudja ön, hogy mi ez?" Ezt a kérdést olvasván azonnal kirobbant belőlem a másik: vajon azok a magyar politikusok, üzletemberek, akik hatalmas pénzek bálványszobrai körül járják szemérmetlen táncaikat, képesek-e sejteni valamit abból, hogy a magyar népnek van méltósága, becsülete, önérzete, és azt nem kellene semmibe venniük? Nem volna szabad megsérteni, megalázni tízmillió magyart azzal, hogy piszkos ügyeik szakadatlan feltálalásával izgatják az emberek idegeit, miközben tudván tudják, hogy egyetlen bűn sem fogja elnyerni méltó büntetését. Nem volna szabad ráerőltetni a magyarokra azt a meggyőződést, hogy a hatalom egyetlen rendeltetése az, hogy sikeres emberek büntetetlenül tékozolhassák el a nép forintjait. Ez bizony mérhetetlenül gonosz megvetése annak a népnek, mely két diktatúra után igazán megérdemelné, hogy ne kelljen szégyenkeznie az új hatalmasok arrogáns önkényuralma miatt. Mert ez is egyfajta önkényuralom, ami nálunk megy: a büntethetetlenek demokratikus jelmezben pompázó diktatúrája. S erre gondolva tényleg énekelhetjük-e, hogy már a jövendőt is megbűnhődtük? Vági László

<<< Vissza