Már csak tíz hónap választ el bennünket 2004. május 1-jétől, mikor is ünnepélyesen belépünk az Európai Unióba. Már csak 301 nap van hátra ahhoz, hogy tagja legyünk ama nemzetek közösségének, melyekre nehéz időkben oly sóvárogva tekintettünk. Ennek ellenére mintha e közelség érintetlenül hagyná a közgondolkodást. A politikai elit sárdobálással van elfoglalva, s így folytatja kíméletlen harcát a hatalom bálványa körül. Az istenadta nép pedig? Éppen ma fakadt ki egy igen jó barátom szívéből a vallomás: "Te, nekem már csömöröm van!" Én meg azon kezdek csodálkozni, hogy nekem még nincs csömöröm. Pedig volna rá elég okom! Azt viszont nagyon meg tudom érteni, hogy a magyar nép megzavart lelke már ugyancsak az általános nemzeti kiábrándulás és közöny szakadékának széléhez érkezett. A hitében mindig is bizonytalan értelmiség fele (?) pedig úgy viselkedik, mint aki vissza akarja rántani népünket a két világháború közötti úri szédelgés világába. Így aztán ki gondol arra, hogy 2004. május elseje nagy ünnep legyen? Kit izgat az a kérdés, hogy vajon addigra képesek leszünk-e kibékülni önmagunkkal? Ki annyira hazafias, hogy fontosnak találja a magyar nép lelkének jó értelemben vett kiöltözködését a belépés ünnepére? És ki annyira európai, hogy féltené kontinensünket attól, amit egy betegesen gyűlölködő magyar társadalom fog neki felkínálni? Nem tehetek róla, nálam ez már szakmai ártalom, hogy eszembe jut Jézus Urunk egy példabeszéde. Egy királyi lakomáról van szó. Tele a ház vendégekkel, mikor belép a király, és észrevesz egy embert, aki nem volt kellőképpen kiöltözve. Ezt mondta neki: "Barátom, hogyan jöttél be ide menyegzős ruha nélkül?" Az nem tudott megszólalni, a király pedig haragjában kidobatta "a külső sötétségbe". Én azt nem állítom, hogy Európa uniós népei jogot formálhatnának arra, hogy ítéletet mondjanak felettünk, ha netán rosszabbik önmagunk jelmezében lépünk be közösségükbe, de úgy hiszem, hogy önmagunknak is tartozunk azzal, hogy valahogy rendbe szedjük magunkat. Ehhez pedig békéltetőkre volna szükség! S mikor ezt leírom, akkor kérdezem is: vajon a magyar történelmi egyházak jól játsszák-e békéltető szerepüket, vagy maguk is "sodródnak", hogy ezt a manapság divatos szót használjam? Magamról tudom, hogy egyházi ember lévén tudunk ünnepeltetni. De azt nem hiszem, hogy a magyar nép lelkiállapotát ne tudnánk semmiképpen se befolyásolni egy történelmi esemény méltó megünneplésére. Ennyire gyengék nem lehetünk! Hiszem, hogy jól járna velünk az ország, ha kipróbálnánk, mit jelentenek Jézus szavai: "Boldogok a békéltetők, mert őket Isten fiainak fogják nevezni!" Vági László

<<< Vissza