<<< Vissza

Meghalni magányosan

2003. június 20.

 
A kiséri városrészben meghalt egy 81 éves asszony. Albérletben lakott, egyedül élt. Szentesen nincs neki senkije, semmije. Vagyona sincs.
Egyszer csak összeesett. A szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy napok óta nem látták az udvaron. Férje 1981-ben hunyt el, azóta egyedül élt. Ami meglepő: a rokonsága (12 testvére, lánya, unokája) nem is akart tudni az idős asszonyról.
A város temettette el.
Ollai Istvánné önkormányzati képviselő szomorúan mesél:

- Nem akartam, hogy csak úgy árván temessék el. Szóltam néhány embernek, szomszédait, ismerőseit megkértem, jöjjenek ki a búcsúztatására. A temetőben 29-en álltuk körbe a koporsót, a tűző napon, sötét ruhában, ahogyan illik. Büszke vagyok a körzetemre, a kiséri emberekre, hogy nem maradtam egyedül a sírnál.
A képviselőasszony köszöni. Sorolja is, kinek mit és miért. A részvétet, a segítséget. Elsők között említi a polgármesteri hivatal szociális osztályát, a gondozási központ vezetőit, hogy vették a fáradságot, koszorúkkal, virággal mentek ki a Bánomháti temetőbe. Köszönetet mond Veréb László plébánosnak és Szilágyi László kántornak, akik, mint mondja, olyan szépen eltemették az idős asszonyt, mintha milliomos lett volna. Köszönetet mond az Égisz 90 Temetkezési Kft. vezetőjének, dolgozóinak, a temető gondnokának a lelkiismeretes munkáért.

- Köszönet a kisérieknek, mindazoknak, akik bármit is tettek a jó ügy érdekében - mondja, majd folytatja: - Nagyon szomorú vagyok. Kilenc éve képviselem a kisérieket az önkormányzatban, az idő alatt a körzetben ez volt a kilencedik olyan ember, aki úgy halt meg, hogy senki nem volt vele az utolsó pillanatban. Úgy találtak rájuk napok múlva. Szeretném, ha végre üzemelne már a városban egy szociális otthon, ahol ezek az idős emberek menedéket találnának.

A képviselőasszony itt megáll egy pillanatra a beszédben. Elgondolkodik, aztán mégis kimondja:

- Nem tudom, a város más körzetében is halnak meg magányosan emberek, vagy csak kiséri jelenség mindez. De azért büszke vagyok a körzetemre, az emberek mellém álltak a hívó szóra. Eltemettük az idős asszonyt. Édesanya volt. A várostól semmilyen segítséget nem fogadott el, pedig a gondozási központ is fölajánlotta a támogatását.

- Melyik a lánya? - kérdezték a temetőben.

- Amelyik nincs itt - válaszolta Ollai Istvánné.

- Hát a testvére? - így a kérdező.

- Amelyik nincs itt.

A képviselőasszony a szemét törli.
- Szomorúak voltunk - mondja könnyezve. - Mintha csak egy rokont temettük volna.

(lovas)


<<< Vissza