A csillogó érmeken túl más hozama is van az eredményes sportnak. Az
egészség és az anyagi muníciók mellett a tudás sem megvetendő példája
annak az "utórezgésnek", amit egy sikeres sportkarrier generálhat.
Két volt szentesi úszó, Besenyei Tamás és Székely Gergő
az Amerikai Egyesült Államokban egy kéz- és egy lábtempó között egyetemre
járnak. Az előbbi mezőgazdasági közgazdásznak, az utóbbi informatikusnak
tanul. Élményeikről s a kinti élet néhány sajátosságáról beszélgettünk.
- Az úszás vagy az iskola játszik most nagyobb szerepet tengerentúli életetekben?
Tamás: - Mostanra a tanulás vált fontosabbá. Számomra nagy érvágás volt,
hogy nem tudtam kijutni a sydney-i olimpiára, és ezt a rossz érzést csak
egy amerikai ösztöndíj tudta orvosolni. Három éve tanulok Indiana államban,
még egy esztendőnyi úszással tartozom az egyetemnek, utána marad a munka.
Gergő: - Nekem is az iskola vált főszereplővé, bár a medencében is bizonyítani
szeretnék. Tomival ellentétben én csak másfél éve élek Marylandben, így
még a java hátravan.
- Milyen benyomásaitok vannak a jenki életről?
Gergő: - A magyarországinál sokkal jobban, bőkezűbben lehet ott élni.
A társadalom viszont roppant felszínes. Látszólag nagyon barátságosnak
mutatkozik az amerikai nép, de barátságot kötni, elfogadtatni magad sokkal
nehezebb.
Tamás: - Ebben a felszínességben egyetértek Gergővel. Nekem is tizennyolc
hónapba telt, míg a humor szintjéig elsajátítottam az angol nyelvet, onnantól
kezdve már amerikaiként kezeltek, de addig nem igazán elegyedtek velem
szóba.
- Anyagilag hogyan boldogultok?
Tamás: - Azt hiszem, mindkettőnk nevében beszélhetek erről, hiszen a feltételek
gyakorlatilag azonosak. Az ösztöndíjunk után ugyan fizetünk adót, és a
saját szállásunk költségeit is mi fedezzük, de a maradék elegendő kajára,
könyvekre, egy kis szórakozásra, és még félre is tudunk tenni egy kis
pénzt.
- Élnek-e környezetetekben magyarok, és milyen kapcsolatot ápoltok velük?
Gergő: - Én úgy kezdtem, hogy kivittem a barátnőmet. Az egyetemen egyébként
még négy magyar van, de ők nem úsznak, és alig tudunk találkozni, beszélgetni,
de ha összefutunk, csevegünk egy kicsit és kész. Mindenki nagyon elfoglalt.
Tamás: - Én egy budapesti srác helyére kerültem ki, aki az úszás után
kinn maradt dolgozni. Mellette egy négyes fizikus csoport van ott az egyetemen,
akik tudományos munkát végeznek, de velük nagyon ritkán futunk össze.
Inkább Gergővel tartom a kapcsolatot minden nap az Interneten.
- Egyébként hogyan telnek a hétköznapjaitok, és miként képzelitek el a
jövőt?
Tamás: - Reggel hatkor edzéssel kezdjük a napot, nyolc után pedig következnek
az órák, amik általában fél háromig tartanak. Ezeket nem úgy kell elképzelni,
mint az itthoni iskolákban, az aktív tanórákat tekintve sokkal szellősebb
az oktatás, maximum négy előadáson veszünk részt egy nap. Délután konditerem,
utána pedig ismét kétórás úszó edzés. Ami pedig a távolabbi céljaimat
illeti, két évem van még az egyetemből, ezt követően egy évig még dolgozhatok,
gyakorlatot szerezhetek egy cégnél, ami ha jól sikerül, zöld kártyát is
kaphatok. Igazából még egy jó pár évet szeretnék kinn tölteni, jól érzem
magam az USA-ban.
Gergő: - A napirendem nagyjából ugyanaz, mint a Tamásé, annyi különbséggel,
hogy az előadásokon kívül nekem heti húsz órát kell a gép mellett görnyedve
programoznom. Ez teljesen kitölti a mindennapjaim, nem sok szabadidőm
marad másra. Tomival ellentétben én nem kapok egy év gyakorlati időt az
egyetem elvégzése után, csak két hónapom lesz, amit utazással, nézelődéssel
tölthetek el. Szeretnék én is valami munkát találni, ami akár lehet tudományos
is az egyetem keretein belül, de hosszabb távú amerikai életet nem tervezek.
- Végezetül egy férfias kérdés. Milyenek a csajok odakint?
Tamás és Gergő: - Botrány. Vagy alaktalanok vagy kövérek. Ami itthon van
viszont, Kánaán.
Bíró Dániel
|
