Vasárnap hajnali félegy. Csöngetnek egy rövidet a kapunál. Aztán még egyet. Kilépek az udvarra. A szomszéd ház faláról visszaverődik a villogó kék lámpa fénye. Kisség meglepődve lépek a kapuhoz. A járda szélén áll a mentőautó nyitott ajtóval, előttem két mentős táskával a kézben. Önök hívtak mentőt? kérdi az ápoló. Mi ugyan nem, válaszolom. Az iratai közt böngészve mondja a nevet és a címet, ahova a riasztás szólt. A vezetéknév stimmel, a keresztnévnek csak kezdőbetűje. (Név a kapucsengőn is ki van írva, csak nem onnan írta le valaki rosszul?!). Tanakodva állunk, próbáljuk kideríteni van-e hasonló nevű a környéken. Egy van, emlékeznek vissza a mentősök, támpontként emlegetnek egy idős nénit, akit a szomszédból rendszeresen szállítottak, de az túl messze van. Még ha ez nullát teszünk a házszámunkhoz, akkor se jön ki. Közben az egyik mentős beszól a központba ahonnan visszahívják azt a telefonszámot, amelyről állítólag a riasztás érkezett. Mondanom sem kell a választ: ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Én először megdöbbenek, majd rettenetesen megijedek. Mi van ha közben ennek a kocsinak mondjuk egy szülni készülő kismamához kellett volna már mennie? Vagy egy balesethez, ami nem ritka sajnos a hétvégéken, vagy egy..., vagy egy...?! És tudják mi a legszomorúbb? hogy a mentősök szerint nem ritka az ilyen. Kedves téves riasztó! Közlöm Önnel, ha a vicc nekem szólt, hát nem volt vicces. Kívánom önnek, soha ne kelljen mentőt hívnia valóban komoly esethez, ne kelljen a kapuban toporogva várnia a mentőt, mert ilyenkor a percek ólomlábakon csoszognak. Ha mégis rászorul a mentősök segítségére, gondoljon arra, hátha pont egy téves riasztásnál vannak. (Név és cím a szerkesztőségben)

<<< Vissza