Mi van velünk, magyarokkal? Ezt kell kérdeznem azután, hogy az Európai Unióba való belépésről sikeresebben szavaztak a litvánok és Szlovákia polgárai is. Magyarország népe 1956-ban bámulatba ejtette a világot, 1989-ben beindította az Európát kettévágó vasfüggöny leomlását. Tényleg nagy becsületet szerzett magának. Hatalmas erkölcsi és politikai tőkét halmozott fel a jövő nemzedék javára. Mindezek után miért van az, hogy sorra megelőznek minket más népek? Miért nem maradtunk elsők szabadságunk menedzselésében is? Valami történt velünk. Olyan valami, ami megzavarta gondolkodásunkat, elbizonytalanította ítélőképességünket. De hát mi ez a valami? Hogy történhetett meg velünk, hogy ilyen közelmúlt után ilyen szégyenletes közöny gyanújába esett az ország 55 %-a? Hogy lehet az, hogy mikor pártok között kellett választanunk, akkor elértük a 70 %-ot is, mikor pedig egy egész országot érintő csatlakozás ügyében kérdeztek meg minket, majdnem lebuktunk? Hogy van ez? Mitől e negatív előjelű "pálfordulás"? Szeretném nyomatékosítani, hogy e kérdést a magam részéről nem politikai kérdésnek tekintem. Meg vagyok győződve arról, hogy ez esetben valami morális természetű változás történt a politikai leszereplés hátterében. Vagy tán nem is változás, hanem egy makacs állandóság? Kitartóan vagyunk alkalmasak a gyűlölködésre? Egy szikra is elég hozzá, hogy beinduljanak a haragok abba az irányba, mely az indulatkeltők érdekeinek megfelel? S ilyenkor aztán mindent képesek vagyunk felejteni, megtörtént dolgokat meg nem történtté hazudni? Még régi dicsőségünket visszaállító nagy eseményekre sem vagyunk hajlandók ünneplő lélekkel visszagondolni, ha azok ügyeletes düheinket mérsékelni látszanak? Ez bizony morális deficit a javából. Ilyen értelemben nagy kár értünk! Akár sajnálhatnánk is saját magunkat, ha nem jönne jókor az a tény, hogy Szlovákiában viszont a magyarok vizsgáztak a legjobban. Úgy látszik, hogy a kisebbségi sorsot kevesebb hibával tudjuk tűrni, mint a többségit. Mintha többségben nem bírnánk magunkkal! Visszaszivárognak emlékezetembe teológus korom rossz emlékei, azok a parlamenti látogatások, mikor észveszejtő dühvel rohantak egymásnak a nácizmustól megrontott képviselők és az ún. úri Magyarország puhány "bajnokai". Bizony, nagyon rossz érzés volt fiatalon azt tapasztalni, hogy abból, amit látok, csak katasztrófa származhat. Be is következett. Akkor is a gyűlölködés dominált a lelkekben. Az átkos bolsevista uralom, elég hosszú volt ahhoz és elég keserves, hogy megfeledkezzem a nácizmus koráról, mostanság mégis egyre gyakrabban jut eszembe: mi rombolta azokban az években a magyar nép lelkét. Mi van velünk? Csak nem a lebukott múlt kísértetei járnak vissza? Vági László

<<< Vissza