"Hálót fon az est, a nagy, barna pók,/ Nem mozdulnak a tiszai hajók." Talán mindenki ismeri ezt a verset, melyet Juhász Gyula vetett papírra 1910-ben, s aki 120 évvel ezelőtt 1883. április 4-én született Szegeden. Sokat töprengtem ezen az íráson, érdekel-e mostanság még valakit a vers, a finom líra. Vesz-e emberfia verses kötetet a kezébe ebben az elszürkült, igénytelenséget sugárzó médiáktól átszőtt világunkban? A tavalyi Ady évfordulóra megjelent Vallomások Ady Endréről gyűjteményben szereplő 125 Adyról szóló vers szerzői között nem találtam fiatal szerzőt, már Ady sem? Indul a tiszai szezon, olvasom egyik lapunkban, talán nem szerencsés e kifejezés, hisz a Tisza mindig vár bennünket, évszakonként, sőt naponta más-más arcát nyújtja felénk. S aki egyszer igazán megcsodálta e kedves folyót, már soha nem tud megszabadulni tőle. Ahogy költők sokaságát ihlette versírásokra, közülük talán Juhász Gyula maradt a leghűségesebb a folyóhoz. Élete során többször vissza-visszatért hozzá, illetve a folyó nem engedte el soha a kezét. Tiszai tájak, Tisza szögén, Tutajok a Tiszán, A Tisza, A nyári Tiszánál, Megint a Tiszánál stb. versek között talán a Tiszai csönd a legmegkapóbb. Évfordulók alkalmat adnak az emlékezésre, hogy életben tartsuk azt, ami nagyon volt valaha, mert elég gyorsan felejtünk. Az 54 évet élt költő életéből a Tisza mellett egy másik szintén többször visszatérő témát emelek ki, s ez az Anna-versek. Magyar-latin szakos tanárként 1908-1911 között Nagyváradon dolgozott, itt ismerte meg múzsáját, Sárvári Annát. Az akkor 21 éves, szőke színésznő (Pécsről került Váradra) nem törődött a vézna, előnytelen külsejű, szegényesen kopott tanárral. Az elutasított szerelem még inkább felszította a költő érzéseit, egyre jobban az eszményi nő alakjával ruházta fel. A fájó szerelem is közrejátszott abban, hogy az amúgy is gyenge idegekkel küszködő költő időről időre magányba vonuljon. A belső vívódás mellett egyre gyakrabban jelenik meg írásaiban az önvád is. A szőke színésznő, a Tiszához hasonlóan, egész életére megbabonázta. Anna, Anna-bál, Anna minden, Annára gondolok, Azért szeretlek, Anna stb. mind példázzák mély érzéseit, melyek közül talán a második ciklusba tartozó, Milyen volt... (1912) a legmegkapóbb. "Milyen volt szőkesége, nem tudom már,/ De azt tudom, hogy szőkék a mezők,/ Ha ért kalásszal jő a sárguló nyár/ S e szőkeségben újra érzem őt..." A Nyugat nagy nemzedékéhez tartozott, jó barátságban volt Babitscsal, Kosztolányival, Mórával, többször találkozott Adyval, elsőként ismerte fel József Attila tehetségét. Talán kevésbé ismert elsősorban szegedi lapoknál végzett hírlapírói tevékenysége. Csendes, finom árnyalatokat érzékeltető költő több, igen kemény, sorsfeltáró elemzést is írt. Írásainak, tudósításainak nagy részét áthatotta keresztény szellemisége, az "alkotó szeretet". Cikkeit ma is élmény olvasni, különösen csattanós lezárásai mesteriek. Idén a Tisza békés arcát mutatja, sétára, fürdésre, pihenésre mindannyiunkat vár. Miközben nézzük a lassan hömpölygő folyót, vegyük kezünkbe Juhász Gyula egy-egy versét, írását és hagyjuk, hogy a költő a folyóval együtt átjárja és nemesítse lelkünket. "Itt álmodik Attila valahol.../ Fölötte bús darumadár dalol,/ Fölötte magyar ég kék sátora,/ S a hunok harca áll s hunok tora..." (A szentesi határban, 1926) Dr. Horváth György

<<< Vissza