<<< Vissza

Meg kell, hogy érjük!

2003. március 14.

 
Lehetséges, hogy öreg szívem naivitása most is megmosolyogtató lesz. Mégis arra kérem mindazokat, akik kitűzik mellükre a kokárdát, ez egyszer merjék velem együtt azt érezni, amit Petőfi Sándor érzett, mikor megírta "Bizony mondom, hogy győz most a magyar..." című versét. Marosvásárhelyt volt benne ekkora a bizalom, pedig 1849 márciusában már lehetett bő oka arra, hogy gyanítsa: "ég és föld ellenkezőt akar."

Napjainkban "az ég és a föld" nem rosszindulatú hozzánk. Az a történelmi helyzet, mely be akar minket léptetni az európai népek közösségébe, barátságosnak mondható. Ezért miért ne merhetném nyíltan megvallani, hogy bűnösnek érezném magam, ha nem formálnám hazafiúi imádsággá Petőfi szavait: "Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot..."

Végre el kell érkeznie egy olyan pillanatnak, amikor minden szempontból igazunk lesz, mikor az unióba való belépés igenje olyan egyértelmű igen lesz, mely még a történelem urának isteni fülét is kellemesen fogja érinteni.

Kell, hogy április 12. a magyar nép "folytatódásának győzelme" legyen. Szabó Dezsőtől idéztem e szavakat, aki viszont arról is beszélt, hogy "nagyon sok jóságra van szükségünk..."

A "nagyon sok jóság" mozgósítására tényleg nagy szükségünk van! Már csak azért is, mert - mint Dávid Ibolya elnök asszonytól hallottam - a kimaradásnak is vannak érdekeltjei, s merem állítani, hogy ők nem szívűk jóságából merítik érveiket még akkor sem, ha különben a világért sem kérdőjelezném meg tisztességüket." "Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél!" (Máté ev. 7,1).

Azt viszont nem merem állítani, hogy "nagyon sok jóságunkkal" egy nagyon jó Európában fogunk lehorgonyozni. A XX. század Európája mindent megtett azért, hogy elégtelenre vizsgázzon kultúrája alapjából, kereszténységéből. Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy hány magyar állampolgár lelke vált füstté azokban a kemencékben, melynek kéményei Európában ontották az ég felé milliók életének végeredményét.

Igaz, hogy történnek nagy erőfeszítések - a nagy erkölcsi bukás mélységéből -, de félni kell attól, hogy a fiatal nemzedék már el sem hiszi, hogy apáik és nagyapáik vétke igen nagy vétek volt, ezért - minimum! - nem elfelejthető. Ebbe az Európába belépni tehát nem Ádám visszatérése a Paradicsomba. Ennek ellenére meg kell ragadnunk azt a lehetőséget, mikor szertefoszlik az a húszas-harmincas években belénk sulykolt rossz érzés, hogy "egyedül vagyunk". Ne adja Isten, hogy az "egyedül vagyunk" akkori hamis prófétáinak sikerrel visszaszivárgó lelke sikerrel hitesse el sokakkal, hogy egyedül maradni nem is olyan rossz. Hát nekik akkor tényleg nem is volt olyan nagyon rossz. Emlékszem.

De emlékszem arra az 50 év előtti örömre is, mely Sztálin halála napján titkoltan eggyé kovácsolta a magyarok lelkét. Ránk férne már egy olyan öröm, mely nem titkolandó, mely maga is jutalmat érdemel és a világ elismerését!

Hátha ettől fogyatkozásainknak is vége szakad!

Vági László


<<< Vissza