<<< Vissza

Gondolatok

2003. február 28.

 
Ijesztően megnőtt a tizenévesek által elkövetett súlyos, nem ritkán emberöléssel végződött bűncselekmények száma. Szinte naponként olvashatunk híradást arról, hogy nagyon fiatalok a gyilkolástól sem riadnak vissza, ha pénzhez akarnak jutni. Vajon mi váltja ki az elembertelenedésnek ezt az ijesztő formáját? És tett-e már valaki annak érdekében, hogy gátat vessen e szörnyű jelenség terjedésének? Meddig kell várnunk?

A Kertvárosban úgy érzem magam, mintha egy szép, nagy faluban laknék, ahol mindenkivel összetartozom, mert közös a sorsom. Ez az oka annak, hogy minden szembejövő gyalogosnak, aki rám néz, előre köszönök. Előfordul, hogy egy-egy felnőtt megelőz. Megszépíti a napomat. Csak a nagyon fiatalok nem köszönnek, még a visszaköszönés is nehezen megy nekik. Elgondolkozom: mit tanulnak a köszönésről az iskolában, vagy inkább otthon a szüleiktől?

Mikor kell valakit úrnak mondani és mikor nem? Azt a személyt mondd úrnak, akivel éppen beszélsz, vagy levelet írsz. Tehát amikor személyes kapcsolatban állsz vele. De ha csak beszélsz róla, ha megemlíted a nevét, ne mondd úrnak, elég, ha megjelölöd a tisztségét. Ez alól kivétel, ha a hivatalos környezetében a beosztottainak egyikével beszélgetsz és említed a nevét vagy tisztségét. Különben szolgalelkűségre vall. Legfőképpen ne nevezd úrnak azt, aki már nem él!

Globalizált világunkban legfőbb érték a használható tudás, más szóval a szakmai felkészültség. Hatalmat nem ad, de tekintélyt és főleg jobb megélhetést mindenképpen biztosít. Megéri tanulni az újat és még többet. Nem kell mindent tudni, de egy valamihez nagyon jól kell érteni, ha boldogulni akarsz.

Azt tartom, hogy aki egy öngyilkos merénylőt kiválaszt és felkészít, az annak gyilkosa. De aki egy életunt ismerőse sorsából nem csinál gondot, az is felelős azért, ami bekövetkezik. A káini szemlélet önmagában is bűn (a mi közöm hozzá?).

Dr. Imre Ernő


<<< Vissza