Csendes moraj lengte körül az ebédlőt... Mire készül ez a sok-sok fehér ruhás és kevesebb utcai és még kevesebb műszaki öltözetű ember? Ünnepség? Mindenki ott volt, aki ott lehetett ebben a reggeli órában. A hat-hétszáz fős tömeg várakozott. A "régi idők" munkásgyűlései jutottak eszembe. A nyolcvanas évek eleje, az összes izgalmával. "Az évek szállanak", ahogy a régi nóta fújja. Huszonévesekkel ültem egy asztalnál, akik vagy akkoriban, vagy néhány évvel azelőtt születtek. Nem tudhatják milyen volt akkor, mondjuk húszegynéhány évvel ezelőtt egy ilyen ünnep, egy ilyen munkásgyűlés hangulata. De hol van az már? Révedezésemből egy hang ébresztett fel: "Egy kis figyelmet kérek Hölgyeim és Uraim!". Hirtelen csönd lett. Megjött a főnök. És beszélt a cégről, a cég elmúlt egy évéről, gazdasági helyzetéről, a jövőről, és az életben maradásról. Különös érzések kerítettek hatalmába. Még egyszer és azután többször megidéződött a régi emlék. Ott a lakatosműhelyben "kőműveslegényként" sokat tanultam az idősebbektől és a fiataloktól: "Kétszer mérj, egyszer vágj!". Halhatatlan szavak. Aki ezt mondta már réges-régen az örök birodalom országútjait járja és vigyázó szemmel figyeli a közben "felcseperedett" ifjonc legény fűrészelését. "El ne szabd, öcsém!" Ám ez a munkásgyűlés valahogy mégis más. A hangulata és a szavak. És az érzések. Ünnep. Hogy ott lehettem, hogy egész nap a munkámban megélhettem, hogy a fiatalokban láthattam a meg nem értést, a középkorúakban és az idősebb "szakikban" a visszakapott múlt összes rezdülését. Pedig kőkemény, de ugyanakkor őszinte szavak hullámzottak felénk. Tisztán és egyszerűen. Este jött a visszamérés. Egy ötvenéves szegvári barátommal beszélgettem és elmeséltem az élményemet. A beszélgetés során elhangzott egy mondat. Vagy kérdés? "Kenyéradó gazdát meglopni?" Mire ő- és kösz Feci a szavaidért. "Uram, hadd szorítsak kezet Önnel! Erről van szó!" Egy olyan ember mondta ezt, aki tizenhat éve éli a maszekok szabad és nehéz, de kőkemény kenyerét. Én nyolc évig voltam maszek, előtte tizenöt évig első munkahelyesként egy olyan "cégnél" dolgoztam, ahol kb. ezerötszázan éldegéltünk vidáman "mint a mókus fenn a fán".  "És most mi van?" Az van, hogy kb. 1500 dolgozó és mindenki tudja, hogy ez a szám bővül, sokszorozódik. (A család). A főnök világosan, tisztán és nincs jobb szó - de így igaz profi módon, rólam és rólunk beszélt. Az életben maradásunkról. "Mi ez? Csúszik a talpad? Pedál?" Szó sincs róla! Én már egyszer "fejet hajthattam" ez előtt az ember előtt és már akkor megjelent ez a szó a fejemben. Profi. Hogy az a rengeteg szám és az a sok gazdasági tényező a munkatársaim nyolcvan (?) százalékának nem sokat mond? Hogy a forint felerősödése és az export stagnálása mit hoz? Számukra és számunkra beláthatatlan. Profizmus. Idegen szó. Nem magyar. Hideg és kemény. De tiszta és végtelenül egyszerű. Olyan, mint a matematika, könnyen kiszámítható. A számok soha nem hazudnak. Mai divatos szlogen: "A lét a tét." Ebben a térségben, itt a Dél-Alföldön ötszáz vagy éppen 1500 ember (sőt!) léte és már tizenkettedik éve tart?! Két éve, hogy itt vagyok. Kevés idő a tizen-huszon évhez képest bizonyosan. "Karrierépítés?" A kb. egy éve megfogalmazódott kérdésemre - igen - volt a válasz. De most érett meg az igen realitása. Ezt a munkásgyűlést kár lett volna kihagyni! Olyan, mint az Élet. Soha nem voltam a két év alatt, de most ott lehettem. És most újra az - igen - lett az erős érzés. Aki lent van, nagyon lent - az nem látja a lehetőségeket. A fejlődésre, az előrelépésre. Karrierépítés. Van perspektívája? Csak egy dolgot kell megtanulni. A szavakban, a szavak mögött mélyen ott van a válasz. Szeretem azt a kártyát. Odaállhatok vele egy ablakhoz, gombokat nyomkodhatok és "kiveszem a bonuszt". Mint egy játék. Minden ember szeret játszani. Az a kártya megvéd. Biztonságot ad. Csak az enyém! Hogy milyen és mekkora számok jelennek meg az ablakban, most itt ezen a helyen nem számít, hiszen az a lényeg, hogy van, létezik. Olyan mint a szerelem. Nem tudható a miért és a hogyan. H. A. <<< Vissza