- Többen vettek részt egyéni képviselőjelöltként a körzetben, mint korábban, voltak ellenfeleim, egyikük-másikuk nem egészen úri módon "játszott", de ez engem nem zavart. Ami zavart, állandóan azt hallottam vissza, hogy ehhez főiskola kell, és egyetem. Ahhoz, hogy valaki képviselő legyen, elsősorban szív kell, szeretni kell az embereket, törődni kell velük, szeretni a várost. Többségük idős, nyugdíjas ember. Köztük kell élni, nyüzsögni.

Ollai Istvánné rövid "értékelését" idéztük fentebb. A képviselőasszony egyedüli függetlenként került az önkormányzat testületébe. Immáron a harmadik ciklust viszi a kisériek választottjaként a helyhatóságban. 

- Töredelmesen bevallom, hogy az eltelt nyolc év alatt sokkal többet kellett volna a bereki városrésszel foglalkoznom - mondja. - Ott is emberek élnek, idősek. Sajnos, a hozzám hasonló korúakhoz már az orvos jár, és a mentő, ahhoz pedig fontos, hogy az utak járhatóak legyenek. A földes utat szeretném lakossági és önkormányzati hozzájárulással rendbe tenni. Ők is szeretnének jobban élni. Szeretném a vizet az első és harmadik dűlőnél is bevezetni. Tapasztalatom, hogy a város a berkiek kezét elengedte.- Mint független képviselő, egyedül van a testületben. Ez szép eredmény, hiszen tudjuk, az emberek most inkább pártokban gondolkodtak, pártra szavaztak.

- Soha nem voltam egyetlenegy pártnak sem a tagja. Nem is akartam. Örülök annak, hogy ismét engem választottak. És büszke vagyok rá. 

- Az önkormányzat mellett működő bizottságot talán már el sem tudnák ön nélkül képzelni.

- Kezdettől fogva a szociális bizottságban dolgozom. Már az első karácsonykor ruhát osztottam, azóta is megteszem, attól függően, hogy ki mit ajánl föl a városba. Sokat foglalkozom a szegényekkel, négy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy a szegény gyerekeknek rendezek gálaműsort, gyűjtök, hogy utána karácsony előtt csomagot oszthassunk a rászorulóknak. Valahol a szeretetükben tudom visszakapni a képviselői munkám eredményét. A szentesi ember segítőkész. És ennek örülök. Adnak, de utána meg kell köszönni. Sokan ismernek. Kimegyek egy ismeretlen helyre, nem is a körzetemben és azzal fogadnak, hogy Esztike néni, mondták, hogy magához kell fordulni, ha baj van. Ruhát vittünk, ágyneműt, élelmet, kérdeztük, mi kell még. A múlt év végén leégett a háza, nehéz körülmények között él a lányával, aki maga neveli két gyermekét. Azt mondom, adni legalább olyan öröm, mint kapni.

- Honnan ez a nagy segítőkészség?

- Nagyon szegény családban nőttem fel. Öten voltunk testvérek, előfordult, hogy még kenyérből sem ehettünk eleget. Megfogadtam, ha az erőm engedi, és egy olyan lehetőségem van, hogy tudok az embereken segíteni, akkor segítek. Ma sem dúskálok a javakban, de szívesen segítek. Ha az utolsó falat kenyeremet oda kellene adnom valakinek, és én két napig nem ennék, odaadnám. Tizenegy unokám, három dédunokám van. A városban sokan Esztike néninek hívnak. Ami nagyon lényeges, engem el lehet érni.

- Mi az, amit föltétlenül meg szeretne valósítani a körzetében?

- Mit szeretnék? A berki út, a berki vízvezeték a Stammer dűlő útjának rendbetétele. Azt kérem, most már adjunk a kintieknek is. Aztán itt van a csatornahálózat kiépítése. Ma már nagyon sokan üdvözlik. Hiszen a kispénzű nyugdíjas is hozzájuthat.

- Milyen érzés volt korelnöknek lenni.

- Megtiszteltetésnek vettem, hogy az alakuló testület elnöke lehettem, ha csak egy kis ideig is. Büszke voltam arra, hogy megválasztottak az emberek, örültem annak, hogy a város kulcsát átadhattam a polgármesternek. Azt kívánom, nagyon vigyázzon rá, a városunkra, és soha ne engedje el a szegények, a gyerekek kezét.

Lovas József

<<< Vissza