Az éles, rövid csengetés pillanatok alatt szétkuszálja kibontakozó gondolataim fonalát. A hang fejszeként hasít munkálkodó agyamba. És amikor a kitárt ajtóban megpillantom Kokotics magasan fölém tornyosuló alakját, ez a különös érzés csak tovább fokozódik bennem. De hát Kokotics Tóniról tudni kell, hogy mindenkor megér egy misét. Így éjféltájban különösen. A százas vágtázó mindent elsöprő gyorsaságával vetem magam egy nagyadag kávé lefőzésébe. Ismerem Kokót, rajta ilyenkor már csak a koffein segíthet. Anélkül bíz'a meg se szólal. Egy csésze forró fekete megmozgatja a nyelvet - hangoztatja gyakran, mint ahogyan most sem hagyja ki kedvenc poénját, amikor elébe teszem a kávét. Sohasem örültem mások balszerencséjének mondja akkor. A kárörvendő embereket mindig is megvetettem. Sunyi népség! Úgy vagyok velük, mint a zöldséges a rothadó gyümölccsel. Csak a méreg, meg a munka marad utánuk. Már a második adag kávéval kínálom, Kokotics nagyot hörpint a forró feketéből, elégedetten végigsimítja vöröses harcsabajuszát, majd így folytatja: Pélajos Krisztina esete azonban alapvetően más. Őt megfúrták. Sohasem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű. Jó, jó, tudom én, hasonló dolgok gyakran előfordulnak ebben a gyönyörű szép kis országban. De a történet pikantériájához hozzátartozik az is, miszerint Pélajos kartársnő munkaköri beosztásánál fogva takarító feladatokat lát el. És ugyebár, takarítónőket nem mindennap szoktak kikezdeni nálunk. Az már szent igaz bólintok csendben. Aztán elgondolkozom. Heuréka! Érzem, amint szépen barázdált homlokomon egyszerre csak kisimulnak az összekuszálódott ráncok. Persze, Kokó is észreveszi rajtam a nyilvánvaló változást, felettébb sunyi arcára parányi mosoly ül ki, s ha lehet, ezután még elégedettebben simogatja kínosan rendezett harcsabajszát. No és mivel vádolják azt a szerencsétlen nőszemélyt? kérdezem már-már izgatottan. Hogy mivel? Hát idefigyelj! csattan fel késő esti látogatóm, miközben cigarettáért nyúl, természetesen az én dobozomból emel el néhány szálat, azután tüzet kér tőlem, majd hatalmas füstfelhő mögé bújva kényelmesen hátradől a fotelban. Ezt hallgasd meg! A mi Krisztinánkat azzal vádolják, hogy eltulajdonította a táncosok lábnyomát, az énekesek hangját, a színészek elől a teret. Na, mit szólsz hozzá?! Bárgyún nézhetek rá, mert még megkérdezi: Mondd, megértetted a vádat? Aha mondom halkan, még annál is halkabban, lassan ismételve a szavakat, mintha csak magam is a bíróság előtt állnék... A táncosok lábnyomát.... az énekesek hangját... a színészek elől a teret... Kokó csodálkozva néz rám. A mosolyom rémiszti meg. Aztán fölriad. Direktorom, ártatlan vagyok! kiáltok fel mindent elsöprő vehemenciával, hogy csak úgy zeng belé a ház. Hirtelen csend üli meg a szobát. Már értem a dörgést. Krisztinára gondolok, a közel száztíz kilóját sejtetni hagyó gömbölyded alakjára, rágondolok, arra, hogy szegényt már az Interpol is körözi. Azok az ütődött zsaruk azt hiszik, hogy a mi Krisztinánk kiszökött az országból, pedig, miként huszonegy éve minden áldott nap, ma is bejár a színházba dolgozni. Vajon mit csinálhat most? Tudom. Táncolni tanul, skálázik, de azt is hallottam már, hogy a következő évadtól ő játssza majd Shakespeare Júliáját.

<<< Vissza