Itt vagyunk. A tudósítás színhelyén. A kép, ami elénk tárul, leírhatatlan. Nem a lustaság mondatja velem, ezt inkább látni kéne. Holdbéli tájakon járhatunk. Az elmúlás és az újrateremtődés élesen elkülönülő vonalán. Már-már érezni lehet, ahogyan körülvesz bennünket az Élet utolsó lehelete. Mellettünk fölforrósodott a levegő. (Olyannyira, hogy a színes fotón most lángvörösbe borulna minden.) De csak a füst száll a szemünkbe. K. István kérdőn néz a barátjára. - Most mi lesz? - kíváncsiskodik. A barát, K. Zoltán nem válaszol. A biciklijére támaszkodva néz a nagy semmibe. Mellette ugyanezt teszik a többiek is. Bámulnak. A füst eltakar előlünk mindent. A nehezen kivehető távolban néha fölsejlik egy-egy bizonytalan jövőkép, elmosódott kontúrjaik furcsa alakzatotokat rajzolnak az égen. S hogy K. Zoltán nem válaszol, újból nekiszegeződik a kérdés. Morog magában. Ő a legidősebb mindközül, de nagyon rühelli, hogy mindig neki kell magyarázkodnia. - Most mi lesz? - jut el füléig az ismételt kíváncsiskodó kérdés. Csend van. Áthatolhatatlan csend. Füst marta szemünket behunyva látjuk, miként lassan besötétedik. Félelemtől kalimpáló szívünk kitárulkozón dobog. Mindjárt vége lesz mindennek. Figyelem, ahogyan a legkisebbik fiú a városjelző táblától még utoljára visszapillant. Azután... (Itt a vége.)

<<< Vissza