Az olyan asztaltársaságokban, ahol válogatott szövegek hangzanak el, mint például „nekem minden barátom meggyûlölte a tejet", és „Marxba vagy belebukik az ember vagy átlépi", és – itt most megakadtam, mert Horváth Charlie beleénekelt a szövegembe – és a szerelmi érintkezés nem mindig irodalmi kifejezésbe burkoltan jelenik meg, nos, ezekben a társaságokban a nô értelmezése megáll a díszlet fogalmánál.
Rendben van. Én, mint a feminizmus jeles helyi képviselôje elfogadom ezt, s a saját rendszeremen belül tovább merek gondolkodni.
Díszlet. Virágos, íves, színes, vonalas, mozgalmas, látványos, megszerkesztett és megkomponált háttér. Díszlet, amibe belefér a világegyetem. A butaság és a zsenialitás, a legnagyobb kegy és a legnagyobb kegyetlenség. A végzet, a báj, a szépség, a múlandó, a rútság, a maradandó, de felejthetô.
Ha az életet színpadnak fogjuk fel, és ebben a nôi nem a díszlet, akkor a színészek a férfiak, akik játszanak. Elsôsorban eszméletlen okosak. Tudósok. Versenyeznek, bajvívnak, kitalálnak, megszüntetnek, alkotnak és átalakítanak, mert szerencsétlenek abban a hiszemben élnek, hogy a színpad – az élet – formálható. Az övéké a tuti tipp.
A Jó Isten meg ott ül a súgólyukban. És súg. Nem a díszletnek, mert az bár vibrál, mégis mozdulatlan, hanem a hanyag, vagy kimért eleganciával öltözött színésztársaságnak. A társaság azonban egyszer csak zavarba jön. A reflektorok kialszanak, kigyúlik az átlagos, termet bevilágító fény, s kiderül, hogy nincs közönség. A színészek tanácstalanul megfordulnak. És tessék. Ott a közönség: a díszlet.
Jól van, kedveseim, játszatok csak. Igyekezzetek. Repüljetek fel és bukjatok meg. A nôi nem igen. Állandósága édes.
Kármán Fanni