Nyíri Zsolt emlékei édesapjáról
Tisztelt ünnepi megemlékezés!
A megemlékezésemet édesapám visszaemlékezéseivel szeretném kezdeni, mellyel kapcsolatban sokáig rejtély volt számomra, és nem tudtam magyarázatát annak, hogy gyermek- illetve fiatalkoráról sokáig semmit, majd késobb is csak nagyon keveset beszélt. Azt természetesen tudtam, hogy 3 és fél éves kora óta a nagyszülei, a nagymama, Nyíri Istvánné Vecseri Zsuzsanna és nagyapja, Nyíri István nevelték, errol édesapám soha el nem múló hálával emlékezett meg igen sokszor.
Ennek ékes bizonyítéka, egyik elso jeles munkájának „A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai” c. tanulmányának ajánlásában állított emléket: „Nagyanyám, Nyíri Istvánné emlékére hálával”, „Tanulmányom írásakor az o elröppent szavai csengettek fülembe, a Szentes múltjáról közölt szóbeli adatok közül nem egy az o hagyománya”.
Meglehetosen sokára, már öreg korában mesélte, azt a számára nemcsak emlékezetes, de mély nyomot is hagyó történetet, amikor is egy matematikaórai affér után nem ment többet a gimnáziumba, és meg is egyeztek egy Katona nevu szentesi szövomesterrel, hogy hozzá kerül inasnak, mai szóhasználattal ipari tanulónak. Ekkor kereste meg a családot hittantanára, Papp tiszteletes úr, akirol meleg szavakkal emlékezett meg többször is, és akit Szentesen csak „kétszer pap”-ként emlegettek, lévén, hogy a neve és a hivatása is „pap” volt. A tiszteletes úr kérte a nagymamát, hogy ne vegyék ki ezt a gyereket az iskolából, hogy ne kallódjon el.
Az egyetemi évekkel kapcsolatban szeretett tanítómesterérol, Mészöly Gedeon professzorról emlékezett meg nagy tisztelettel, akit tuladjonképpen második apjának tekintett, aki eredeti irodalmi érdeklodését a nyelvészet irányába terelte, elindította tudományos pályáján, és akinek köszönhette a müncheni és bécsi egyetemi éveket. Természetesen igaz barátsággal emlékezett meg szentesi barátairól: Szigeti Istvánról, Berényi Imrérol és László Lajosról is.
Emlékezetes marad számomra, mikor a 40-es évek végén a Nyíri család tagjai összejöttek vasárnaponként mindig máshol. Ezen találkozók egyik kezdeményezoje édesapám volt. Ezek a régi családi összejövetelek meghitt baráti hangulatuk miatt váltak emlékezetessé.
Az ötvenes évek elég nehéz idoszakában sokat tett kiegyensúlyozottságával a családi harmóniáért. Tole tanultam természetszeretetet, erre szolgáltak a szentesi ligeti, az újszegedi és tápéi Tisza-parti séták és kirándulások. Emlékezetes marad számomra a szentesi uszoda, ahol megtanított úszni, majd késobb sakkozni, melyet sok-sok emlékezetesen nagy sakkcsata követett. Szegeden az elso futballmeccs, ahová elvitt, és sokáig együtt jártunk, még az Aranycsapat játékosait is látva, és persze a futballélet aktuális eredményeit mindig megbeszéltük.
Sok segítséget kaptam tole irodalomból, történelembol, latin és német nyelvbol. Magyarázatai szerettették meg Arany Jánost, Tömörkény Istvánt és a magyar irodalmat. Máig emlékezetes számomra, mikor elmesélte Féja Gézával való barátságát, aki kollégája volt a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumban, – és a népi írók után érdeklodve, elmondta Körös-parti beszélgetéseik lényegi tartalmát, azt ugyanis, hogy az ország megújhodásának letéteményese a parasztság. Örömmel vette, hogy a földrajzot választottam egyik tanári szakomnak, és tole hallottam eloször a táj és az ott élo ember kapcsolatának sokrétu voltáról, és történeti összefüggéseirol, amelyek tükrözodnek a földrajzi nevek kialakulásában – és tole hallottam eloször Princz Gyuláról, a neves földrajztudósról, akivel baráti kapcsolatokat ápolt, valamint a Magyar Földrajzi Társaságról, akikrol a Szegedi Egyetemen 1959–1964 között nem hallottunk semmit. És persze a tanyavilág tudósának, Papp Imre bácsinak a nevét is édesapámtól hallottam eloször.
Befejezésül szeretném mondani, hogy számomra példaértéku volt szakmaszeretete, munkabírása és lelkiismeretessége. Mikor egyszer naiv módon megkérdeztem tole, miért szükséges, hogy egyetemi tanár létére mindig felkészül óráira, röviden csak annyit mondott; a felkészületlenség megbocsáthatatlan vétek, elsosorban önmagával szemben.
Azzal zárom visszaemlékezésemet, bármennyire is közhelynek tunik, az o halála pótolhatatlan veszteség az én számomra, és az etalon mértékének példáját az o életútja jelenti.