Zsille Győző

Budapesten születtem 1925. október 15-én, de gyermekkoromban szentesi voltam 1942-ig. Ekkor kerültem ismét Budapestre, emberi és művészi eszmélésem színhelyére. Érettségi után 1944-ben vettek fel az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára, de a háborús események miatt csak 1945 őszén kezdhettem meg a tanulmányaimat. Ugyanis egyre több üldözöttet bújtattunk a lakásunkon, ezeknek a száma a nyilas puccs után 28-ra szaporodott. Az ezzel járó sok - és nem veszélytelen - feladat, sok más üldözött számára hamis papírok beszerzése és gyártása teljesen lekötött. A lebukásunk után magam is üldözött (majd katonaszökevény) lettem. A főiskola első két-három éve a nagy éhezések és fázások ideje volt. Eleinte sem ösztöndíjat, sem menzát nem kaphattam, hazulról sem jöhetett semmi támogatás. A főiskolán Bernáth Aurél, Kmetty János, Pap Gyula, Szőnyi István és Bortnyik Sándor növendéke voltam, 1951-ben végeztem a festő szakon. Művészi eszményképeim Barcsay Jenő és a szentendrei iskola mesterei voltak. A kor művészi feladatának a XIX-XX. század különböző izmusainak a szintézisét tartottam és tartom ma is. Mindig "szabadúszó" voltam, ennek minden előnyével és hátrányával. Részt vettem több műcsarnoki ún. "Nemzeti Tárlat"-on, néhány hazai és külföldi csoportos kiállításon, önálló kiállításom Budapesten és Szentesen volt. Családi okokból 1973-ban költöztem végleg Szentesre, akkor a Szentesi Élet Szentesinek vallja magát című cikkel vett rólam tudomást, de azóta változott a helyzet. A város és én kölcsönösen nem váltottuk be az egymáshoz fűzött reményeinket. A város (ez a művésztemető) közömbössége és sok más körülmény miatt már nem vallom szentesinek magam. Gyökértelen lettem, de ezen már nem tudok változtatni. Egy rövid megszakítástól eltekintve azóta kénytelenségből itt élek.

*

Kérdés: Mit jelent az ön életében Szentes?

Válasz: Az életem kezdetét és végét.

Kérdés: Milyenek kötődései?

Válasz: Gyermekkori jó és rossz emlékek, a temető, anyai családom emléke, a kutyáim, a Kurca.

Kérdés: Mivel járult hozzá Szentes értékeinek gyarapodásához?

Válasz: Ennek megítélése nem az én feladatom. Egyébként a város semmi jelét nem adta annak, hogy igényli is tőlem ezt a "gyarapítást".

Kérdés: Milyennek látja a város mai arculatát?

Válasz: a város fejlődött ugyan, de a városkép esztétikailag sokat romlott. A város tele van építészeti förmedvényekkel.

Kérdés: A Kurca-parton mit keresek?

Válasz: Már semmit.

Amikor az eddig leírt szöveget átadtam Bodrits István szerkesztő úrnak, ő arra kért, hogy ne ilyen röviden és szárazon írjak, hanem - főleg a Szenteshez fűződő kapcsolataimról - kicsit bővebben, és ha lehet "irodalmiasabban" tegyek vallomást. Nos, megpróbálok eleget tenni ennek a kérésnek, bár szerintem a lényeg az eddigiekben benne van. Egyébként ez az írásom nem véletlenül lett ilyen "szikár", mert nem akartam érzelmes, lírai húrokat pengetni. Nem akartam, mert ezek között nem csak jól hangolt, kellemesen zengő húrok vannak, hanem azok többségükben fülsértőn lehangolódtak, sőt vannak, amelyek el is szakadtak. Mivel a kérdésekre adott válaszaimat pontokba szedve adtam meg, most ezeket, ennek megfelelően bővítem ki. Kérem, hogy az alábbiakat vessék össze a fenti válaszokkal.

Mivel szüleim válása után édesanyámmal együtt már kétéves koromban Szentesre - az anyai nagyszüleimhez - kerültem, legkorábbi emlékeimet a szentesi környezet adta és határozta meg. Életem első tíz éve maradéktalanul boldog volt. Gondos és szerető családban nőttem és a Bocskai utca 6. számú házunk hatalmasnak tűnő, dús növényzetű és igazán gyönyörű, városszerte híres virágoskertje és udvara akkor az egész világot jelentette számomra. Később ez a világ kezdett kitágulni a város utcáival, közeli környékével, a ligettel, a Kurcával, sőt, a tiszai ártérrel is. Mindezek kiváló terepei voltak az indián-romantikának, amely betöltötte korai éveimet. Az elemi iskolában sikeres, kitűnő tanuló voltam. Az osztálytársaimmal jó volt a kapcsolatom és szeretettel emlékszem vissza többek között Fekete Ignác és Prácser (Pertényi) Ottó tanító urakra is. Később azonban a gimnáziumban való átmenet nem bizonyult zökkenőmentesnek. A mai eszemmel már tudom, hogy későn érő típus lévén a gimnáziumi követelmények számára még nem voltam "iskolaérett". Ez egyre fokozódó iskolai kudarcok sorozatát jelentette, ami természetesen kisebbségi érzést alakított ki bennem, ami egyre jobban bénítóan hatott rám, és az amúgy is rossz tanulmányi eredményeimre. Megváltást az hozott, hogy a hetedik gimnáziumban osztályismétlésre buktam matematika-fizikából. Ez a tanárom ugyan antipedagógus volt, de az én esetemben tökéletesen igazságosan járt el és ezért nagy hálával tartozom neki. Ugyanis nem akartam osztályt ismételni ugyanabban az iskolai környezetben, ahol már be voltam skatulyázva a "rossz tanuló" címkéjű dobozba, és az ebből való kitörésért elért bizonyos teljesítményeimet sem voltak hajlandók elismerni. Ez tette lehetővé, hogy Budapestre kerüljek édesapámhoz, akivel a különélés évei alatt is gyakori és szeretetteljes kapcsolatom volt. Apám nagyműveltségű, a modern művészet és irodalom iránt érdeklődő (sőt ehhez aktívan is kötődő) ember volt, testileg és szellemileg olyan sugárzó egyéniség, akire csak szeretetteljes csodálattal lehetett felnézni. Ő nyitotta fel a szememet a világra, valamint az ő második felesége, aki apámnak szellemileg is méltó társa volt, és akit második édesanyámnak nevezhetek, mert csodálatos pedagógiai érzékkel és tapintattal segített visszakapnom az önbecsülésemet. Sokat jelentett számomra az új gimnázium (a budai Mátyás Király Gimnázium), annak szabadszellemű, felvilágosult tanári kara, és néhány baloldali beállítottságú osztálytársam, akik révén kapcsolatba kerültem munkásfiatalokkal, az akkori munkásmozgalommal. Különösen nagy hatással volt rám az osztályfőnököm, Kratochwill (Baróti) Dezső, aki a felszabadulás után a szegedi egyetem rektora lett, és aki korábban tagja volt az ún. Szegedi Fiatalok mozgalmának, és aki 1944-ben, a német megszállás alatt József Attilát és Radnóti Miklóst tanította nekünk, akkor, amikor ez utóbbi még a bori láger foglya volt. Ez a szellemi környezet hozta meg számomra a lelki felszabadulást, végre önmagamra találtam. Ez volt tehát az életem kezdete. És a vége? Nos, erről még nem beszélhetünk, csak annak végső szakaszáról, az öregségről, amely ismét Szenteshez kötött.

Budapesti éveim alatt egyre nehezebben viseltem el a nagyvárost, annak zajos és tülekedő tempóját, a kíméletlen kenyérharcot, az egyre gyakrabban tapasztalt emberi és politikai aljasságokat. Ennek megfelelően nőtt bennem a vágy az után a bizonyos "lakatlan sziget" után, amelyet más realitás hiányában Szentesen reméltem megtalálni. A visszaköltözési szándékomat erősítette az is, hogy itt élt még az idős édesanyám, még megvolt a régi családi házunk, megvolt (sőt bővizűbb és szebb lett) a Kurca is, amelynek nádasaihoz és halaihoz annyi szép emlék fűzött. A város képe sem változott még meg teljesen, és számomra az sem volt mellékes szempont, hogy a szeretett kutyáimnak itt tudtam jobb életet biztosítani. Úgy éreztem, hazaköltözöm. Annál inkább gondolhattam ezt, mert a családi hagyományok is Szenteshez kötöttek: ez a város mindenütt magán viselte anyai nagyapám, Novobáczky Győző "kezenyomát". Ő fiatal kultúrmérnökként Erdélyből telepedett le Szentesen. (Erdélyi volt a felesége, nagyanyám is, Kiss Gizella, Kiss Ernő, az aradi vértanú tábornok unokahúga.) Nagyapám, mint mérnök, mint gazdasági tanácsos, mint az Ármentesítő Társulat főszámvevője, mint a liget és a (későbbi nevén) "kisuszoda" létrehozója, mint a közvilágítás és a vízvezetékrendszer, az utca- és járdaburkolatok megalkotásának motorja, nagyon sokat tett (természetesen nem csak egyedül) más területeken is Szentes várossá fejlődéséért. Sajnos, ezek az akkor elévülhetetlennek vélt érdemek mára bizony elévültek. Nagyapám munkásságát méltatlanul elfelejtették, neve eltűnt a mindenkori polgármesterek, főjegyzők és egyéb városi potentátok neve mögött. (Egyébként a Novobáczky családnak több tagja is élt Szentesen, vagy innen származott el idegenbe, akikről vegyes emlékeim vannak, mert ez a család is magában hordozta az akkori magyar társadalom minden ellentmondását, megtalálható volt köztük a szélső baltól a szélső jobbig minden világnézeti és politikai irányzat.) Visszatérve nagyapám érdemeire, azokkal egy kicsit úgy voltam, mint ahogy mindnyájan vagyunk sportolóink olimpiai győzelmével: nem ők győznek, hanem mi!

A harmadik kérdésre nem tudok sokkal bővebben válaszolni, mint ahogy az már megtettem. Annak megítélése, hogy hozzájárultam-e - és mivel - Szentes értékeinek gyarapításához, nem az én feladatom, de azt hiszem nem sokkal. Szentesen két önálló és egy csoportos kiállításom volt, néhány képem és grafikám Szentesen is magántulajdonba került. Ezen kívül csak remélni merem, hogy talán némileg én is hozzájárulhattam ahhoz, hogy néhány emberben erősödjék a lokálpatriotizmus érzése annak a tudatnak a révén, hogy az amatőrökön, és a dilettánsokon kívül él itt egy-két igazi festő is. A kezdeti értetlenség és közömbösség után teljesen visszahúzódtam, nem voltam jelen a város művészeti és közéletében. A helyi művészeti igényeket pedig teljesen kielégítették a várost elárasztó, a szorgalmas "kisiparosok" által gyártott "képek", amelyek csupán arra voltak jók, hogy ne maradjanak üresen az irodák és a lakások falai. Így jórészt az én hibámból a város mindenkori vezetése sem vett rólam tudomást. Amikor visszaköltöztem Szentesre, felajánlottam a városnak, hogy - mivel akkor folytak a nagyszabású bontások és építkezések - készítek egy színes linóleummetszet sorozatot a város átalakulásáról, a régi és az új szembe- ill. egymás mellé állításával, kézi - tehát nem nyomdai - nyomással, esetleg kivehető lapokkal, és amelyből reprezentatív albumot lehetett volna összeállítani, amelynek nem csak dokumentációs, hanem művészi értéke is lett volna. Azt kértem, hogy a munka ideje alatt a megállapodás szerinti vételárból havi 3000,- Ft előleget folyósítsanak részemre. (Ami még az akkori viszonyok között sem volt egy szerénytelen összeg.) Ezt a képviselő-testület elutasította. A város mecénási megnyilvánulása kimerült abban, hogy a galéria megnyitásakor, az ott kiállított anyagból tőlem is - mint mindenkitől - vásárolt egy képet. Ez is amolyan kényszeredett protokolláris vásárlás volt, mert sem a stílusommal, sem a témáimmal nem tudtak mit kezdeni, mivel ezek erősen eltértek az itt megszokott és "bevett" Koszta-utánérzésektől, és a közönség által kedvelt, szerény kvalitású tájképecskéktől és semmitmondó csendéletecskéktől. (Most a giccsekről nem is beszélve.) A város olyan értelemben sem igényelte a közreműködésemet, amikor egyes döntéseknél elkelt volna egy esztétikai érzékkel és vizuális műveltséggel bíró szakember. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy egy művésznek közületi megrendelést, megbízást is lehetne adni. Harminc év alatt Szentesen egyetlen közületi (?) megbízást kaptam, azt sem a várostól, hanem az Erőtakarmánygyártól. Azt hiszem, hogy nagyképűség nélkül állíthatom, hogy ezzel a képpel is bebizonyítottam, hogy lehetetlen témából is lehet a szó esztétikai értelmében vett képet csinálni. Mint már mondottam, mindez nem csak a város hibája, a város is élhetne velem szemben szemrehányásokkal. De akármiért és akárhogyan is, ma már nem érzem magam szentesinek. Tamási Áron szép - de naív - vágyálmát, miszerint "azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne", nem sikerült megvalósítanom. Gyökértelen lettem. Sohasem voltam igazán pesti, szentesi már nem vagyok. De ha ez így van, jogos-e az, hogy szerepeljek ebben a kötetben?

A város mai arculata? A lényeg benne van a már megadott válaszomban. A városkép romlása nem csak szentesi bűn, hanem sajnos kortünet. De ezen az általános tendencián belül is vannak abból kirívó példák. Sok olyan épület kapott tervezési megbízást és jóváhagyást, valamint építési engedélyt, amelyek sokat rontottak a városképen. Az újgazdagok épületeinek többségéről (amelyek hol várkastélyt mímelnek, hol ízléstelen álmodernségükkel tüntetnek) ordít, hogy itt pénz van dögivel, de kultúra az semmi. A középületeknél lehetne sorolni a példákat, de elég a Penny Market szörnyűséges hodályát megemlíteni, amely egy amerikai országút mellett is ronda lenne, önmagában is csúf, de az, hogy ilyen frekventált helyen, egy nagy költséggel és igen szépen újjáépített műemlék szépségű épület mellett helyezték el, és ezzel annak látványát teljesen tönkretették, az megbocsájthatatlan, sőt - sajnos nem az írott törvények szerint - büntetendő cselekmény. Hogy miért van mindez így, azt rálátásom hiányában én nem tudom megítélni. Szándékos kártevés, felelőtlenség, a hozzáértés hiánya, a gazdasági érdekek és szempontok egyoldalú előtérbe helyezése miatt? Egyre megy. Nem akarok személy szerint senkit sem vádolni, nem is tehetném, mert nem ismerek senkit - még névről sem - akit felelősség terhelhet midezért. Fogalmam sincs róla, kinek milyen szerepe volt abban, hogy a város arculata olyan amilyen. De ma már nem a múlton kell rágódni, hanem az elkövetett hibákból le kell vonni a tanulságokat a jövő érdekében.

"-A Kurca-parton mit keresek?

-Már semmit."

Zsille Győző

Szentes, 2004. 01. 16.