Gyümölcsfatermesztést és gyékényfonást is tanultak

Az elemi népiskolák története Szentesen (V.)

Papp Lajos, a leányiskolák igazgatójaA báró Eötvös József nevéhez kötődő 1868. évi oktatási törvény új irányt jelölt meg a népiskolák fejlesztésében. A törvény ugyanis megszabta a népoktatási intézetek körét, és megállapította azon kötelességeket, amelyeket az iskolafenntartóknak szem előtt kellett tartaniuk, legyenek azok felekezeti, községi vagy állami iskolák.

A szentesi református egyház örömmel fogadta a törvényt, s igyekezett annak rendelkezései szerint fejleszteni iskoláit. Azonban nem fejleszthette azonnal teljes 6 osztályossá azokat. Ennek oka Papp Lajos igazgató-tanító megítélése szerint "népünknek azon szokásában keresendő, hogy nem igen szereti még ma sem felsőbb osztályokba járatni gyermekeit, azt tartván, elég a gyermeknek, ha írni, olvasni és számolni valamennyire megtanul; több hasznát veszi ő annak a gazdálkodásban, vagy mezei munkáknál. Ezért van, hogy legfeljebb 2–3 évi iskolába járás után lemarasztalja az iskolából."

A Központi Református Fiúiskola kivételével, mely 1860-tól 1883-ig 5, attól kezdve 6 osztályú lett; a többi iskolák 3 osztályúak voltak, s csak lassan fejlesztették őket a törvény által megkívánt szintre. A központi- és alsópárti leányiskoláknál, úgyszintén a felsőpárti fiúiskoláknál a 4. osztályt 1874-ben, a felsőpárti leányiskolánál pedig 1884-ben állították fel. Ez utóbbi három iskola meg is maradt még az 1920/30-as években is 4 osztályúnak, bár a presbitérium több ízben megpróbálta az 5. osztály felállítását. Azonban részint a tanulók csekély létszáma, részint a körülmények alakulása miatt azt meg kellett szüntetni. Így csupán a Központi Leányiskola lett teljes népiskola, ahol az 5. osztályt 1877-ben, a 6. osztályt pedig 1883-ban felállították. A központi iskolák és a 4 osztályú iskolák között azonban megvolt a kapcsolat: így a négy osztály elvégzése után az 5. osztályt elvégezhették a központi iskolába azok, akik nem mentek továbbtanulni a gimnáziumba, vagy a polgári iskolába.

Az iskolatörténeti feljegyzések szerint az 1860/80-as években volt az iskoláztatás a legintenzívebb. A jelentésekből kitűnik, hogy a református egyháznál alig volt gyermek, aki nem járt iskolába. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a helyzet teljesen ideális lett volna. A felső osztályok ugyanis minden időben néptelenek voltak. Amíg az 1. osztályba járó tankötelesek száma meghaladta a 300-at, addig az 5. osztálybeliek száma – mindkét nemű iskolában – sem emelkedett 80–90-nél magasabbra, a 6. osztálybelieké pedig ennek alig 1/3-ára. Így volt ez még az 1920/30-as években is.

A tanulók számának növekedése egy ideig maga után vonta a tanítók számának emelkedését: 1868-ban még csak 13 tanítója volt az egyháznak, 1873-ban 17, 1884-ben 20. A növendékek számához képest ez nem volt sok, hisz pl. 1883-ban az iskolába járó diákok száma 1399 fő volt, vagyis egy tanárra átlagosan 70 tanuló jutott.

A fiúiskolákban a tanterven kívül 1873-tól gyümölcsfatenyésztést és nemesítést, a leányiskolákban 1876-tól kézimunkázást tanultak. A fiúknak 1868-tól tornaórákat is tartottak. Említést érdemel, hogy a fiúknak 1884–87 között vessző-, gyékény- és nádfonást is tanítottak, de ezt utóbb a presbitérium beszüntette.

(folytatjuk)

Labádi Lajos