Tanítók és diákok hétköznapjai régen

Az elemi népiskolák története Szentesen (II.)

Szentesi református nagytemplomA XVIII. századi iskolák szervezetére, belső életére adalékokat találhatunk a legelső hivatalos jelentésben, amely 1766-ban kelt a szentesi református egyház iskolájáról. Eszerint a hívek gondoskodtak az iskola fenntartásáról, az alkalmazásban lévő magiszter, s a melléje rendelt praeceptorok pedig tartoztak az ifjúságot tudományos ismeretekre és jó erkölcsre oktatni. Az iskolának semmiféle pénzalapja nem volt. A kántornak (a leányok tanítójának) fizetett az egyház évi 80 rénes forintot,

a 2–3 praeceptornak pedig egyenként 10–10 forintot, önkéntes adományokból vagy más gyűjtésből. Az élelmezést mind a magiszter, mind a praeceptorok a gyermekek szüleitől kapták, s kötelesek voltak gyakran két iskolát is vezetni. A tanítási módszer ugyanaz volt, ami Debrecenben; a tanítandó ismereteket az egyházi kánonok írták elő. A tanítás anyaga az olvasástól a retorikáig terjedt. A magisztert (rektort) ekkor Kúti Ádámnak hívták, ő tanította a felsőbb, a praeceptorok a kisebb iskolás fiúkat. A praeceptorok ekkor már nem tógát, hanem rövid öltözetet viseltek (eltérően az 1747-es időszaktól). A tanításon kívül nekik kellett harangozni és a templomot kiseperni. Fizetésük nagyobb részét koldulással kellett megszerezniük, amelyet finomabban ünnepi cantátió-nak vagy publicatiónak neveztek. A rektorok úgy bántak a szegény praecepto-rokkal, mint cselédjeikkel. Ha valamelyik közülük vétett az iskolai törvények ellen, a rektor – bár szinte bajuszos ember volt is a prae-ceptor – lehúzatta és jó sort vert rajta. Az idézett jelentésből kitűnik, hogy a lányokat a kántor tanította, de Szentesen már korán voltak leánytanítók, sőt tanítónők is. (Ilyen volt Szegedi Ferenc felesége, Pap Éva, egy idős prédikátor leánya.)

A korai időkben a szülőknek tandíjat kellett fizetnie. A gyakorlat szerint az iskolaadó egy évre volt: 1 véka búza, 1 véka árpa és 32 krajcár. (1 véka = kb. 30 liter.) A minél nagyobb számú beiskolázás érdekében a presbitérium 1850-ben határozatilag kimondta, hogy lemond az eddig szedett tanítási díjakról. Ezzel az intézkedéssel a szentesi református egyház több mint fél évszázaddal megelőzte korát, ugyanis a magyar országgyűlés majd csak 1908-ban hozott törvényt az elemi iskolák tandíjmentességéről.

Az iskolák fölötti közvetlen felügyeletet a régebbi időben a kurátor, 1850-től a főgondnok, s 1861-től a lelkészek elnöklete alatt álló "iskolafelügyelői választmány", később az "iskolai bizottmány" gyakorolta. A felügyeleti szerv feladatul kapta, hogy "az iskolákat minden hónapban köteles meglátogatni, s azok tisztaságára felügyelni, a tanulók szellemi és erkölcsi haladását figyelemmel kísérni, az iskolakötelesek rendes feljárása, s a tanítók szorgalma felett őrködni, a szükségesnek és korszerűnek elismert, de még nem tanított tantárgyak behozatala felől intézkedni, e célból a tanítói értekezleteken részt venni, s a presbitériumnak jelentést tenni." Az iskola rektora (vagy a gimnázium valamelyik tanára) látta el a szakfelügyelői teendőkkel. A presbitérium a buzgó, szorgalmas tanítókat megdicsérte, sőt jutalomba részesítette; a hanyagokat maga elé idézte és megdorgálta. Iskolai vizsgát évenként kétszer tartottak: márciusban és szeptemberben; később februárban és augusztusban.

A gyermekek rendszerint 7 éves korukban mentek először iskolába, de nem ősszel, hanem tavasszal. Április 24-e körül volt az iskolakezdés, s őszig a kezdő-első osztályba jártak, azután mentek csak a tulajdonképpeni I. osztályba. A "kezdő" osztály fennállt egészen 1874-ig. Alig volt gyermek, aki ne járt volna iskolába, de csak az alsóbb osztályokba. A fiúk közül a négyéves, a leányok közül hároméves iskola bevégzése előtt elhagyták az iskolát. Az olvasás tanítása 1864-ig a silabizáló (á-es-ó = ásó), később az írva-olvasó módszer szerint történt, amely 1906-ig volt érvényben, amikor is a jobb és könnyebb fonomimikai mód-szer kiszorította az írva– olvasást.

Papp Lajos tanító úrtól tudjuk, hogy a vallásos és erkölcsös nevelésre mindenkor kiemelten figyeltek. A gyermekek helyes viselkedését iskolában, utcán, templomban szigorúan megkövetelték; úgyszintén az öregek, elöljárók tiszteletét is. A diákok jó és szép éneklését különösen megkívánták, ennek elősegítésére cantust (kórust) szerveztek, amely egyúttal a temetési énekkar is volt. A kórustagok felsőbb osztályokban kottaolvasást is tanultak.

(Folytatjuk)

Labádi Lajos