Pusztító árvizek és belvizek a múltban

260 éve: "Szerfelett való nagy vízáradások" Szentes határában

Áradás a TiszánAz elmúlt időszakban számos természeti csapás érte hazánkat, amelyek közül leggyakoribbak voltak a pusztító árvizek és belvizek. Sorra dőltek meg a korábban feljegyzett rekordok, amelyek nyomán a tudósítók gyakorta túlzásokba estek. A "szakértők" a globális felmelegedés rémével riogatnak, némelyek pedig a világ végének hamarosan bekövetkező eljövetelét jósolgatják. A hiszékenyebbek hajlamosak felülni a csacska híreszteléseknek, s rettegve gondolnak a jövőre. Bizonyára nem tennék ezt, ha tudnák, hogy elődeink száz megy száz évekkel ezelőtt átéltek a maiaknál jelentősebb természeti csapásokat, majd élték tovább megszokott hétköznapi életüket.

Bizonyság erre Szentes kéziratos őskrónikája, a Petrák-krónika, amely külön fejezetekben szól a "fergetegekről", "földindulásokról", a "vízáradásokról", "szűktermésekről", a "döghalálról" (vagyis a járványokról). A vízáradások közül kiemelkedett az 1751. évi árvíz, amelyről Sima László is részletesen írt Szentes története című munkájában.

Az erről szóló fejezetet így kezdte: "Szerfelett való vízáradásokkal" kezdődött a XVIII. század hatodik évtizede, – mint az egykori krónikás mondja. December havában kezdődött a vízáradás és olyan méreteket öltött, hogy a legvénebb emberek sem emlékeztek vissza hasonló árvízre. Az időjárás is olyan volt, mintha az egész világrend fölfordult volna. A mindvégig enyhe és túlnyomóan esős novembert, még enyhébb december váltotta fel, s december 8-án már víz alatt állott a Büsér és a Királyság, nyolcad napra, az egész határ úszott. Ahol töltések, gátak és hidak állottak, ott a víz nagy rombolásokat vitt végbe, elhordva, pusztítva az emberi kéz alkotásait. Szünet sem volt az áradásban, apadás nem következett be az év végéig sem, minden nap tovább terjedt a növekedő víz.

1751. január hava meghozta ugyan a hideget és a fagyot, de az áradás még mindig növekedett, s a szakadatlan mozgásban levő vizek sem állottak be. A közlekedés szinte lehetetlenné vált. Médi Mihály, a város főbírája, nehéz gondokkal küzdött a rendkívüli időjárás okozta általános zűrzavar miatt. A Kórógyra és a Vekerre kompokat és révészeket kellett állítani, hogy a várostól elzárt határrészekkel a közlekedés valahogyan fönntartható legyen. A Kurca és a Tisza közötti terület, amely rendes viszonyok között is jobbára vízjárta földekből állott, most egyetlen óriási sima víztükör lett. A Kórógy környékén olyan magasan állott a víz, hogy "némely kútágasok ezen a részen térdig vízben voltak". Napok, majd hetek múltak, de a helyzet nem változott, sőt január közepe táján még roszszabbodott. Január 12-én a Fertő kezdett áradni, s néhány óra alatt víz alá került az egész Nyomás és a Derekegyházi oldal nagy része is. A tanyák legnagyobb része víz alá került. Az áradás elöntötte a takarmányt, s nem egy gazda járt úgy, hogy amidőn nehéz fáradsággal megmentette, ami menthető volt, az újabb áradás megismételten kiverte szállásából.

Február második felében, amikor rendes körülmények között már engedni szokott az idő, kegyetlen hideg köszöntött be. Ezt megelőzően rettenetes hóförgeteg volt, majd február 23-án beállottak a folyóvizek. A jégkéreg olyan vastag volt, hogy a legnagyobb teherrel is minden baj nélkül közlekedhettek rajta a járművek. A Kurca a Tiszával egyetlen óriási jégpáncél alatt állott heteken keresztül, míg végre március vége felé bekövetkezett az olvadás.

A nagy árvíz, majd a kegyetlen zord tél lehetetlenné tette a mezők és nádasok vadjainak táplálkozását. A nyulak beszorultak az emberi szállásokra, a farkasok pedig – amelyek fogyófélben ugyan, de még mindig tanyáztak ezen a vidéken – nagy falkában kóboroltak a tanyák közt. A hideg, az árvíz és a fenevadak rettenetes pusztítást vittek véghez a jószágállományban. A lakosság a tél folyamán annyira kifogyott a fűtőanyagokból, hogy sokan nemcsak kerítéseiket, a nádfalakat, de még istállóiknak és házaiknak tetőzetét is kénytelenek voltak feltüzelni.

A lakosság legnagyobb részének úgyszólván egy talpalatnyi vetése sem maradt ki a mindent elárasztó vizekből. Csak a partos, hátas földeken lehetett termést várni. Hogy mégsem következett be nagy ínség ilyen körülmények dacára sem, annak köszönhető, hogy a borzasztó tél után nagyon szép tavasz és jó nyár következett. Az árvíznek azonban még évek múlva is meglátszott a nyoma a földeken. Számtalan helyen, ahol az árvíz előtt dúsan termett a búza, most a nád és a gyékény tenyészett buja rengetegben.

A vármegye a nagy árvíz után elrendelte a lakosságot ért károsodás összeírását és fölbecslését. A városi tanács a rendeletnek megfelelően összeírt mindent, s megtette a fölterjesztést. Foganata azonban nem lett a dolognak, mert senki sem kapott segítséget. A szentesiek a saját megfeszített munkásságukkal pótolták helyre a szenvedett kárt. Ki is tudta pótolni a lakosság, mert a nehéz esztendők után jobb esztendők következtek – zárta érzékletes leírását Sima László történetíró.

Közreadja:
Labádi Lajos