Szentesiként dobban…

Olvasónk tollából

A sors – 65 évvel ezelőtt – sokunk életébe beleszólt. Kinek így, kinek úgy. Szentes – szeretett szülővárosom sok fiatalt engedett útjára, főleg az induló nagy építkezésekre. A szentesi munkáskézre, szorgalomra szükség volt az iparvidékeken. A tanulás akkor, helyben nem mindenkinek adatott meg. E sorok írója a borsodi iparvidékre került. Immár 60 éve. De az elszármazottság egyáltalán nem jelent elszakadást. Az emlékezés kitörölhetetlen a mindennapokból.

Fiatalos lendülettel vállaltunk 1945 után minden apró-cseprő munkát. Konyhakertekben, házak építésénél, ahol egy-két napra akadt valami. Engem egyszer – valaki, valahol felfigyelt rám – behívtak a Nemzeti Segélyhez (Kanász-ház a Nyíri-köznél) alkalmi raktári munkásnak. Vezetői (Marton János, Szala-csek Titusz) meg voltak elégedve munkámmal. Onnan a kórház területére kerültem, a Kurca melletti szép parkot alakítottuk ki. Édesapánk Szarvas Lajos, a kórház kerti munkása volt, egyik alkotója a japán pavilonnak és a kis hídnak, a fenyvesek telepítésének.

Gyermekkori emlékeim is bennem élnek. Mivel apánk ismert, megbecsült dolgozója, "ezermestere" volt a kórháznak, több orvos ismert bennünket is. Nagy megtiszteltetésnek vettük például, hogyha a kapuban vártuk kijönni édesapánkat, a Bugyi doktor bácsi megkérdeztek, hogy jól tanulunk-e, és "barackot" nyomott a fejünkre. Mivel a Pipacs utcában laktunk 1941-ig, a szomszéd házban kertészkedtek Szalva Péter bácsiék, akiknek sokszor segítettünk (fia dr. Szalva Péter, a Kertészeti Kutató Állomás alapítója).

Büszke voltam arra is, hogy a Jókai utcai kistemplom építésénél téglát adogattam a mesterek kezébe – csak úgy – az akkori kapucinus atyák háláját élvezve.

Mivel a központi katolikus iskolába jártam, valami furcsa érzés miatt nem a Tóth József, hanem a Harruckern utcán mentem haza gyakrabban a Pöltenberg utcába. Az akkori Takarék épületnél szerettem jobbra fordulni. Már ott hallottam a ritmikusan mozgó nyomdagépek zaját. Homlokomat a nagy ablakhoz nyomtam és átszellemülten lestem, mi történik bent. Akkor még nem sejthettem, hogy 1951-ben a Borsod-Abaúj-Zemplén megye napilap-jának újságíró gyakornoka, majd lapszerkesztő leszek.

Szokták mondani ma is: bedobtak a mélyvízbe. Vállaltam, dolgoztam, tanultam, családot alapítottam, albérletben laktunk. Szerencsére választott párom szentesi kislány volt. Gyermekeink születtek, lakást kaptunk és Szentesre mindig "hazajártunk". Nem csak mi, már az unokáink is szeretik nagyiék szülővárosát. Szüleink a temetőkben, testvéreim pedig szeretettel várnak bennünket. Évente "haza" kell jönni. Vannak, akik megkérdezik, vagy megkérdőjelezik: ennyi év után a hétköznapokban gondoltok-e haza. A válaszom: a szívünk szentesiként dobban.

Sok-sok jelenség, apróság egészíti ki az érzelmeket. Felfigyelünk minden hírre, ami szentesi. Drukkolunk a város sikereiért. (Terelőút, csatornázás, utcák sármentesítése, helyi mentőállomás, libamáj-ügy, Petőfi Szálló, a kórház helyzete, munkahelyek megmentése, a Kurca tisztasága, a közélet szelleme, a közmegbecsülés szép példái.) A helyi sajtót mindig megvettük, gyakran megkaptuk, a telefonkapcsolatok gyakoriak, így benne élünk évek óta egy kicsit Szentes hétköznapjaiban.

Kedves pillanatok voltak életünkben, amikor véletlenül "földiekkel" találkoztunk. Egyszer Miskolc központjában egy idős férfi megszólított: Hol találom a tapolcai buszmegállót? – Tessék jönni doktor úr, elkísérem. – Maga ismer engem? – Blum doktor bácsi kezelte a fogainkat a kenyérgyár mellett – így én. Arcunkra nem, de a család nevére emlékezett. Egy másik esetben az egyetemi autóbuszon házaspár kért információt. Mondtam, tessenek jönni én is a főépületbe megyek. Ők szeretnék megismerni, gyermekük idejelentkezett. Kiderült, hogy szentesiek. Feleségemmel együtt mutattuk meg, amit lehetett, ő a Miskolci Egyetem dolgozója volt nyugdíjazásáig. Az idegenforgalmi kiállításon a szentesi pavilonnál a fiamék, lányomék mondták az érdeklődőknek, hogy érdemes megismerni e várost. Az egyik nagyáruházban szokásunk szerint kivettük a hűtőpultból a panírozott csirkemájat (Hungerit). Többen kérdezték: érdemes? Finom – mondtuk. Követték példánkat.

Immár 60 éve éljük úgy napjainkat, hogy Szentes jelen van otthonunkban, szívünkben, indíttatásainkban. Az érzelmeket nem lehet letagadni. Szülővárosunk szellemisége bennünk él. Szívünk mélyén odatartozónak érezzük mi is magunkat, ahol születtünk.

Szarvas Miklós
Miskolc