25 éve szépülnek a hölgyek Rózsika keze alatt

Emlékgyűrűvel jutalmazták a fodrásznőt

Talán már csak az idősebb generációra jellemző, hogy valaki egy szakmában, egyetlen munkahelyen tölti el az egész életét. Lapunk hasábjain nemrég adtunk hírt arról, hogy a Szentes és Vidéke Ipartestület éves közgyűlésén 25 éves kisipari munkájának elismeréséül emlékgyűrűvel tüntették ki Molnár Sán-dorné női- és férfifodrász kisiparost.

Rózsika nagyon meglepődött, amikor úton-útfélen gratuláltak a kitüntetéséhez, ő ugyanis nem mondta senkinek. Akkor már városszerte tudták az ismerősei, említeni sem kellett senkinek.

– Igen, negyed évszázada váltottam ki az iparengedélyem és azóta az ipartestületnek is a tagja vagyok. A gyes után két évig egy illatszerboltban voltam eladó. Nagyon szerettem azt a munkát, de ahhoz, hogy továbbra is ott dolgozhassak, képesítést kellett volna szereznem. Akkor azt gondoltam: van nekem tanult szakmám, inkább abban próbálok boldogulni – emlékezett vissza. – Eleinte a Dózsa György utcában volt az üzletem. Amikor az a lehetőség megszűnt, akkor béreltem ezt a helyet az Arany János és a Klauzál utca sarkán, ahol több, mint két évtizede tevékenykedem.

Herlih József, a szentesi fodrászdinasztia egyik tagja volt a mestere. A szakma minden fogását, az ő következetes stílusa segített elsajátítani a tanonclányokkal.

– Nagyon szigorúan fogott minket – nevette el magát –, nem volt szabad körmöt festeni, cigarettázni, sem udvarlót tartani. Az volt az elve, hogy ne vonja el semmi a tanulók figyelmét a szakma elsajátításától. Egyszer szórakozni mentünk a Petőfibe, ő pedig utánunk jött és megkínált cigarettával. Arra volt kíváncsi, elfogadjuk-e. Persze, hogy elfogadtuk, buliban voltunk. Nagyon nehezen tudtuk kimagyarázni, hogy miért nem utasítottuk vissza! Más volt akkoriban a diákok élete… Keményen kellett tanulni, de az iskolában töltött évek nem voltak elegendőek. A gyakorlat, a megszerzett tapasztalat kellett ahhoz, hogy jól végezzem a munkámat. Úgy látom, ma a fiatalokban nincs meg az alázat és a kitartás.

Generációk nőttek fel – szó szerint – Rózsika kezei alatt. Akad vendége, aki háromévesen ült először a kis üzlet székébe, ma már a gyermeke frizurája is itt szépül. Sok régi kuncsaft beköltözött valamelyik nyugdíjas otthonba, kevesebb manapság a betérő.

– Évtizedekkel ezelőtt szinte a hajukat sem mosták otthon az emberek, hetente jöttek fodrászhoz. Ma már nem nagyon engedhetik meg maguknak, de azt is tapasztaltam, hogy a nők nem is tudják, hogyan viseljenek egy elegáns frizurát. Belenéz a tükörbe és azt mondja, bontsam le az alkalmi kontyot, mert ez nem ő, nem ismer magára. Pontosan emlékszem, hogy abban a legendás 3,60-as kenyér időszakában 58 forint volt egy dauer és sokan mégis rászánták a pénzt, jól akartak kinézni. Azt szeretem a szakmában a legjobban, hogy mindig megújul. Számomra mindig az a legjobb kiindulási alap, ha a vendég konkrét elképzeléssel jön hozzám. Hiába próbálnék valami új stílust ráerőltetni, ha nem tetszene neki és elégedetlenül távozna – magyarázza a fodrásznő. – Szeretem, amit csinálok, de ha ma kellene újra kezdeni, vállalkozó biztosan nem lennék. Hatalmasak a terhek, sok a papírmunka, az ipartestület segítsége nélkül nehezen boldogulnék.

A családjában nem volt senki fodrász, nem ez volt az oka, amiért ezt a hivatást választotta. Huszonnégy unokatestvéréből csak ketten lettek a frizurák mesterei.

– Két fiam van, ők nem vonzódtak ehhez a szakmához. Az unokáim is fiúk, a legnagyobb tizenhárom éves, egyelőre ő sem mutat érdeklődést, de hogy végül valamelyikük egy fodrászüzletben köt-e ki, az még a jövő titka. Én mindenesetre biztatom őket, hiszen nagyon sok férfiből lett elismert sztárfodrász…

Kép és szöveg:
K. E.