2010. augusztus 13.

Városrendezési törekvések

A szentesi önkormányzat változásai a múltban (IV.)

A 18. század végi tisztújítások többnyire nyugodt légkörben folytak. A kialakult gyakorlat szerint a földesúr nevében az uradalmi tiszttartó évenként jelölteket állított a főbírói tisztségre, akik között általában szerepelt a leköszönő főbíró neve is. A jelöltek közül a nép választhatta ki az alkalmasnak tartott személyt. A tanácstagok (esküdtek) közül a főbíró maga mellé esküdtbírót (albírót) jelölt ki. A tanácsbeliek száma ekkoriban 24 fő, majd 1801-től ismét 12 fő volt; megbízatásuk három évre (1801-től egy évre) szólt, a nép közvetlenül választotta őket. A jegyzők száma a századfordulóra három főre emelkedett; szintén a nép akaratából nyerték el tisztségüket.

A városi tanács jogköre attól függően változott, hogy a földesúr és a vármegye mekkora mozgásteret engedélyezett számára. Végrehajtotta az uradalmi és vármegyei rendeleteket, gondoskodott az állami, megyei, városi adók kivetéséről és behajtásáról, szervezte és irányította a város gazdálkodását, ügyelt a közbiztonságra, az úrbéres javak nyilvántartására. Kisebb tekintetű ügyekben polgári és büntetőbíróságként működött. A főbíró szedte be a város összes bevételét, folyósította a kiadásokat, hivatalának befejeztével köteles volt számot adni működéséről. Az esküdtbíró szedte be a porciót és az árendákat. A jegyzők hatásköre nem különült el élesen, de bizonyos munkamegosztás érvényesült: egyikük a közigazgatási és számadási, a másik a katonai és előfogatolási, a harmadik a bírósági ügyeket jegyzőkönyvezte.

A századvég főbírói voltak Nagy Imre (1792–93), Kutas Mihály (1794), Dobosy Mihály (1795–96), Sarkadi János (1797–1798), Csák Sámuel (1799), Verner József (1800). Említést érdemel, hogy az 1799. évi tisztújítás nem a megszokott békés módon zajlott. Sima László monográfus így ír az esetről. A nagyszámmal egybegyűlt nép különösen a leköszönő Sarkadi János főbíróra és Sipos Péter tanácsnokra haragudott, akiknek a tanácsból való eltávolítását sürgette. Sipos ellen az volt a kifogás, hogy Szentilonát egészen magának foglalta le, Sarkadi főbíró ellen pedig az, hogy a tanácsi határozatokat változtatgatta, és a nádosztásban sem járt el helyesen. "Az elkeseredett kifakadások folyománya volt, hogy a régi szokás ellenére a tiszttartó a volt főbírót nem is kandidálta a főbíróságra, hanem a három legnépszerűbb tanácsbeli: Csák Sámuel, Török János és Székely János között rendelt el szavazást. A szavazás eredményéhez képest 70 szótöbbséggel Csák Sámuelt választották főbíróvá, esküdtbíróvá pedig Török Józsefet" – írja Sima László Szentes története című munkájában.

Az érintett időszak érdekesebb tárgyai közül figyelmet érdemel az 1793. május 9-én hozott tanácsi határozat az utcák rendezéséről. Tudnunk kell, hogy ebben az időben a közel tízezer lakosú város már két nagy részre: Felső- és Alsópártra, ezeken belül négy tizedre (kerületre) oszlott, a házak száma pedig meghaladta az 1700-at. Az utcák nagyon elhanyagolt állapotban voltak, nem törődött velük senki. Esős időszakban akkora volt a sár, hogy nem lehetett közlekedni a város belterületén. A vármegye és a földesúr közösen elhatározták, hogy rászorítják a várost a belterületi utak rendbe hozására és karbantartására. A fent jelzett tanácsülésen részt vett az uradalmi tiszttartó és a vármegyei főszolgabíró. A megszületett határozat értelmében a várost tizenkét kerületre osztották, minden kerületbe kirendeltek két-két tanácsnokot "utca-komisz-áriusnak", azzal a feladattal, hogy a közerő fölhasználásával javítassák meg az utcákat, a szükséges vízleeresztő árkokat pedig készíttessék el. A közmunkán a gazdák kocsival, a zsellérek gyalogosan voltak kötelesek megjelenni, büntetés terhe alatt. Az elkészített árkok fenntartását az érintett háztulajdonosok kötelességévé tették. Az utcarendezés június végére megtörtént.

A város önállóságának mértéke az idő haladtával folyamatosan csökkent, a századvégi birtokos-változással pedig erősen összezsugorodott. Újabb és újabb vármegyei és uradalmi rendeletek szorították vissza a tanácsot arra a szűk térre, ahol a parancsolatok végrehajtásán kívül csak a lakosság tyúkpereiben ítélkezhetett, vagy apróbb vétségekért mérhetett ki 12 pálca- vagy korbácsütést. Az uradalmi tisztek közigazgatási és jogszolgáltatási hatalmaskodása, a földesúri, állami és vármegyei terhek törvényes és törvénytelen növelése azt mutatta, hogy az új földesurak és a vármegyei hatóságok a város teljes alávetésére törekszenek. Lezárult egy viszonylag békésnek tekinthető korszak.

Labádi Lajos