Dr. Tomcsik Tibornak

Csongrád Megye Egészségügyéért Díj

1955-ben született Tapolcán, Veszprém megyében. Édesapja állatorvos volt. Szakmájából eredően gyakran helyezték más településekre, így kerültek először Gádorosra, majd Eperjesre, a királysági tanyavilágba. Életét az Alföldön élte le, de nem titkolja, a szíve azért vissza-visszahúzza a dunántúli hegyek közé. A házban nem volt villany, petróleumlámpával világítottak és pozdorjatüzelésű kályhával fűtöttek. Általános iskolai tanulmányait Gádoroson, majd amikor az édesapját Fábiánsebestyénbe helyezték át, a faluban folytatta. Aztán a Horváth Mihály Gimnázium következett, majd némi kanosszajárás után a Szegedi Orvostudományi Egyetem. Azt mondja, keményen meg kellett dolgoznia a felvételiért.

– Édesapja munkája menynyire befolyásolta a pályaválasztásban?

– Ez egy nagyon érdekes dolog. A szüleim soha nem kényszeríttettek semmire. Azt kérték, hogy tanult ember váljék belőlem. Édesapám példája előttünk állt, az állatorvosi szakma számomra vonzó is volt, meg nem is. Elsősorban a nomád körülmények, amik taszítottak. Viszont már akkor eltökéltem magamban, hogy én is gyógyítani szeretnék, de embereket. Amikor elsőre nem vettek fel, én akkor is makacsul ragaszkodtam az orvosi pályához. Végül sikerrel felvételiztem az általános orvosi karra.

– Az ember próbálja eldönteni, hova tovább.

– Szép álomképeim voltak: idegsebész leszek. Mint tantárgyat, szerettem én a szülészetet, a belgyógyászatot, végül azt a szakot választottam, amelyhez kézügyesség szükséges. Valamiért a baleseti sebészet, a helyreállító sebészet irányába indultam el.

– Ezért is választotta a szentesi kórházat…

– Akkor már Badó főorvos úr osztálya nagyon híres volt. A kézsebészete magas szinten, az itt végzett koponyaplasztikai műtétek már országosan is nagyon komoly jelentőséggel bírtak. A mozgásszervi betegségek gyakorisága miatt hihetetlen igény jelentkezett a protézis-beültetésekre. Úgy gondoltam, ide kell jönnöm, hogy megtanuljam. Akkor tíz orvos dolgozott a baleseti sebészeten. Meg-volt a feladatunk a napi munka elvégzésére, az ügyeletekre, a betegfelvételre, az adminisztráció elvégzésére az osztályon. Az idősebb kollégák nagyon diplomatikusan figyelték a munkánkat, és mindenkinek a képességeihez mérten szabadkezet adtak a gyógyításba. Micsoda jelentősége van az ilyen vidéki kórháznak a gyakorlatban! Én végvárnak nevezem, mert az utolsó olyan állomáshelyek, ahol még megcsillan a fénye a szakmai tudásnak. Az elméleti és a gyakorlati képzés magas szintű, a kettőnek az együttese esetén lehet valaki jó orvos.

– Akkor elmondhatjuk, hogy szerencsés ember…

– '85-ben kezdtem Szentesen, öt évre rá baleseti sebészetből szakvizsgát tettem. Újabb öt év elteltével kézsebészetből szakvizsgáztam. Az igazság az, hogy nem kézsebész akartam lenni, ortopédiai szakvizsgát akartam tenni mindenáron akkoriban. Igen ám, csakhogy a sors úgy hozta, hogy az idősebb kollégák után mire sorra kerültem volna, kiderült, hogy nagy áldozatot kellett volna hoznom. Hosszabb időre el kellett volna mennem a városból. Mivel a feleségem is orvos, és rendkívül igényes az ő munkája is, úgy éreztem, hogy a két gyerekkel nem hagyhatom magára. Sajnálom még ma is, de azért az ortopédia bizonyos ágainak a műtéteit végzem, az Ortopédiai Szakmai Társaságnak évek óta tagja vagyok, részt veszek a tudományos ülésein.

– Az ember gyakran fölteszi magának a kérdést: mi lenne, ha újra kezdhetné? Ön hogy van ezzel?

– Megtettem már én is. Ha tudom előre, hogy ilyen kevesen maradunk? Hogy ilyen problémák lesznek, vajon vállalnám-e? Bizonyos tekintetben a balesetsebészetet és a helyreállító sebészetet, beleértve az ortopédiát is, mivel sokba kerülnek a műtétek, valahogyan viszszafogják. De hát ember sincs hozzá, aki győzné azt a sok problémát. Viszont itt vannak a kollégák: nővérek, műtősök, akik sokat segítenek abban, hogy mi eredményesek lehessünk. Hihetetlenül fontos az ő munkájuk is. Ez egy csoportmunka, ahol mindenkinek megvan a maga feladata.

– Orvosi pályája során sok különleges esetet élt át…

– Emlékszem súlyosakra, tragédiával végződőkre, tragikomikus esetekre és sikeres műtétekre. Gyakorlatilag ez utóbbi sikerélmények adják az erőt. Sajnos vannak kudarcok, nem minden műtét sikerül úgy, ahogy szeretnénk. Ennek az osztálynak a története nagyon fontos. A múltat, a régi dolgokat nem szabad felejteni, mert arra épül a jelen. Az osztály legelső traumatológus főorvosa dr. Dragon Károly volt, aki sajnos egy sajátos betegség miatt a munkahelyén vált munkaképtelenné. Utána ő igazságügyi orvosszakértő volt. Amikor leesett lábról, engem választottak meg úgynevezett eseti szakértőnek. Az Igazságügyi Minisztérium által szervezett vizsgát kellett letennem. Munkám során megrázó, tanulságos dolgoknak vagyunk a tanúi.

– Hogyan fogadta az elismerést?

– Bevallom őszintén, meglepett nagyon, hiszen a kórházban vagyunk többen is, akik megérdemelnék. Egy szelete vagyok az osztálynak. Nagy gesztusnak érzem, hogy a megyei közgyűlés összes tagja elfogadta. Ez nekem annyira megható volt, azt mondták: sokat tettem az itt élők egészségi állapotáért. Azt kívánom, maradjak méltó a kitüntetéshez, és továbbra is úgy végezhessem a munkámat, hogy megfelelhessek a betegeimnek.

Lovas József