Mezővárosi közigazgatás

Szentes ősidők óta lakott település; a honfoglalást követően Ond vezér törzsének szállásterülete. Az oklevelek 1332-től templomos faluként, 1564-ben mezővárosként (oppidum) említik. A terület az államszervezés idejétől 1471-ig a Bór-Kalán nemzetség, a XIII. századtól az oldalági rokon Szeri Pósák birtoka, kihalásuk után különféle családok tulajdona volt. Hol Csongrád, hol Csanád vármegyéhez tartozott. A török hódoltság idején többször teljesen elpusztult és újjáépült. 1694-ben vésetett címeres pecsétjén falunak vallja magát. Pecséthasználata és bírói számadásai az önkormányzati adminisztráció működését bizonyítják.

A település 1720-ban új földesurat kapott Harruc-kern János György személyében. Lakóinak száma ekkoriban 1300–1400 fő körül mozoghatott. Az új birtokos legfőbb törekvése a vidék benépesítésére irányult. Ennek érdekében a visszaszállingózó, szökött vagy telepített jobbágyokat jelentős kedvezményekben részesítette: állami adójukat megelőlegezte, földesúri szolgálmányaikat az első két-három évre teljesen elengedte, az egyházi tizedet megváltotta és örök időkre jobbágyainak ajándékozta. Fontos kedvezmény volt a vallásszabadság biztosítása, amely a református lakosságú Szentes népességgyarapodását szintén nagymértékben elő-segítette. A régi lakosok és az új telepesek szabad költözésű, taksás jobbágyok lettek, akik földesúri tartozásaikat szerződés alapján készpénzben, taksában rótták le. Az első úrbéres szerződésüket 1721-ben kötötték földesurukkal, azt 3–5 évenként megújították. Az uradalom úriszéke 1724-től működött Szentesen, amely ellátta az alsóbb szintű igazságszolgáltatást. A földesúr közbenjárására a település 1730-ban évi három országos vásár tartására kapott jogot, s ezzel a privilégiummal mezővárosi rangra emelkedett.

Településünk korai közigazgatásáról keveset tudunk, de bizonyosra vehető, hogy már a földesúri hatalom megvalósulása előtt kialakult. A református eklézsia története följegyezte, hogy a birtokos lakosok – akik ebben az időben valamennyien reformátusok voltak – minden évben Szent György napján, április 24-én a templomban választották meg a főbírót, a 12 esküdtből álló tanácsot és a jegyzőt (notariust). A főbíró egyúttal a református egyház főgondnoka is volt, a tanácstagok pedig az egyház presbiterei. A főbíró egy évig viselhette hivatalát, a tanácstagok lemondásukig, vagy halálukig. A városi adószedő már ekkor elkülönült tisztség volt; feladata az állami hadiadó, a megyei honiadó és a városi háziadó beszedése a tanács kivetése szerint. Az uradalom ekkor még nem avatkozott a város belső ügyeibe; földesúr nem élt a kandidálás (jelölés) jogával. A tanácsülések rendszertelenek és ritkák voltak, a főbíró elnökletével folytak, a tanácstagokon kívül olykor részt vett rajtuk az uradalom képviselője. A városi tanács első fennmaradt jegyzőkönyvét 1740. júliusától kezdték vezetni. E korai időszak főbírái voltak: Szépe Pál, Szőke Mihály, Kiss János, Vecseri Mihály, Nagy György, Médi Mihály, Nagy Péter, Becsei Mihály, Dobosi János (1746).

Az érintett időszakban a tanács képviselte a várost, mint jogi személyt a földesúri, vármegyei és országos hatóságok előtt; rendeleteiket kihirdette, és végrehajtásukról gondoskodott. A település belső ügyeire rendelkezéseket adott ki; ellátta az első fokú bíráskodást kisebb polgári és büntető perekben. Végrehajtó tisztviselői és alkalmazottai voltak: a borbíró, kisbíró, székbíró, malombíró, a halászbírók, a hadnagyok és tizedesek, valamint a cigányvajda a cigányesküdttel és vicevajdával.

A hivatalos kiadványokat 1730-tól a város pálmafát ábrázoló címeres pecsétjével hitelesítették.

A jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy a tanácsbeli esküdt urak nem túlságosan erőltették meg magukat kötelességeik teljesítésében. Olyannyira nem, hogy 1742-ben már végzés született arról, miként azok az esküdtek, akik a bíró meghívására nem jelennek meg a gyűléseken, bírságot tartoznak fizetni: első alkalommal 1 forintot, második alkalommal 2 forintot, és így tovább.

A régi rend Gálos Mihály tiszttartó halálával megváltozott. Hivatali utóda, Helther János, 1747-ben felforgatta a megszokott szabályokat. 1748-tól kezdve január elsején választották a főbírót, s noha régi szokás szerint a református lelkész feleskette az új bírót, Helther az egész elöljárósággal együtt újabb eskütételre kötelezte. Az elöljárók megválasztásának jogát magának akarta kisajátítani. Hosszabb rábeszélésre ettől elállt, de abból már nem engedett, hogy a választás csak úgy legyen érvényes, ha ő azt megerősíti. Ezenfelül az addigi 12 esküdt mellé újabb 12 esküdtet választatott, vagyis a tanács létszáma 24 főre nőtt. Az ellenvetésekre azt válaszolta, hogy a Harruc-kern uradalom minden községében ez a rend, Szentes sem lehet kivétel.

Labádi Lajos