Kedves kicsi Menyasszonyom!
Igaz, nagy sokára, de azért még mindig őszinte szívvel írom ezt a levelet. Mert még mindig szeretlek. És ez nagyon fontos dolog, azt hiszem. Remélem, te is így vagy vele. Amiért most írok, az azért van, hogy elmeséljem, valójában mi minden történt velem a legutolsó találkozásunk óta.
Először is született egy gyerekünk. Azután összeházasodtunk. A Piri akarta így. Ő a feleségem. Te még nem ismered őt, de jobb is így - tudom. Ő azt mondja, hogy a gyerek az enyém. Ez nem igaz! Szerintem a Piri azt a fiút is úgy szerezte, mint a többi szajrét. Illegálisan. Zsebből ugyan, csak egy kicsit lentebbről. Mert te vagy a tanúm, édes kicsi menyasszonyom, hogy hányszor lehetett volna nekünk közös gyerekünk. Igaz? Te jóságos Isten, ahányszor én már megdugtalak ebben a kurva életben! Szóval, hányszor, de hányszor lefeküdtél velem, ugye, emlékszel rá drágaságom, és mégsem lett belőle gyerek. Na bumm! Hát akkor miért pont a Piri esne teherbe tőlem?!
Ez az, ami nem világos előttem. A haverok azt tanácsolják, hogy jogilag intézzem el a dolgot. Ne legyek akkora marha, hogy ilyen körülmények között a nevemre vegyem a más gyerekét. Ebben van némi igazság. Hiszen, ha meggondolom, én akkortájt egészen mással voltam elfoglalva, a sitten ültem vagy másfél évet, és ugyebár, ott nem lehet gyereket csinálni. Vannak, akik azzal bíztatnak, hogy csoda történt: a Pirit megszállta a szentlélek. Ebben én ugyan nem hiszek, de tudod aranyom, ott a börtönben nagyon sokat gondoltam ám rátok. Nőkre. Meg azokra a jóleső kettyintésekre veletek. Hej, hogy tudnak azok ott bent hiányozni! Szóval a Pirire én többet gondoltam egy picivel, ő mégiscsak a feleségem, így történhetett meg az, hogy a Pirinek született gyereke és nem neked. Ugye, nem haragszol rám ezért.
Ami pedig a dolgok jogi oldalát illeti, tudod jól, édes kicsi menyasszonyom, én nem szeretem a nyilvánosságot. Semmi hasznom nem volt még eddig belőle. Kellemetlenségem az annál inkább. Hogy csak a legemlékezetesebbet említsem: nagy esemény volt, úgy igaz, amikor a Szabó László interjút kért tőlem a Kék fényben. Utána szinte mindenki fölismert, népszerű lettem. Az utcán újjal mutogattak rám, hogy ott megy az az ember, aki a tévéseket is kizsebelte. Pedig csak azt mutattam meg - szemléltetésképpen -, hogy az egyik munkatársnak hogyan tudnám elvenni a pénztárcáját. Hát ilyen hülye is csak én tudok lenni!
Most ideje lenne a szakmáról szólni valamelyest. Ha csak néhány sorban is, de tudatni szeretném veled, hogy itt, a fővárosban szakmát szereztem magamnak. (A következőkben majd bővebben írok róla, ha érdekel.) Most csak annyit, hogy egy igazán szép mesterségről van szó, apáról fiúra szálló mesterségről, amelyet egyáltalában nem szégyellek. Megnyugtatásul írom le neked, édes kicsi menyasszonyom, hogy már régóta gyakorlom ezt a szakmát, hiszen odahaza az osztálytársak zsebeivel kezdődött minden, ott raktam le az alapokat az általánosban, ahogy illik, édesapám segedelmével, hogy áldja meg az Isten mind a két kezét! Most, amikor visszaemlékszem az egészre, eszembe jut az első munkám, meg eszembe jut az a nagy pofon is, amit tőle kaptam, mivelhogy rajtavesztettem a dolgon. Te jóságos ég, milyen nagy pofon volt! Még most is zsibbadás áll a bal felembe, ha rágondolok. Azt mondta az öreg: úgy kell neked, te hülye, legközelebb majd jobban vigyázol! Most már beláthatod te is, édesem, hogy igen nagy szükségem van erre a budapesti tanulmányútra. E nélkül semmire sem jutok a szakmában. Azt a lámpalázas éhenkórászt pedig, aki még a Mari néni melltartójából sem tudott egy vacak húszast kilopni, szeretném elfelejteni minél előbb.
Tudom én jól, drágaságom, hogy nagyon rosszul esett, amikor szó nélkül otthagytalak abban a sárfészekben. Meg hogy igen hoszszúra nyúlik a tanfolyam, az sem tetszik neked. Sajnos, van az úgy, amikor elbukik az ember. Olyankor ismételni kell. Talán éveket. De hát mit tegyek, ha nincs mindig szerencsém! Akkor sem volt szerencsém, amikor egy peches reggelen a Piri zsebébe nyúltam a zsúfolt autóbuszon. Persze, akkor még nem volt a feleségem. Még csak nem is ismertük egymást. Mit tehettem volna? Rám ijesztett. A Piri nagy zsivány, dörzsölt csaj, már régóta csinálja a szakmát. Ott, az autóbuszon megfogta a kezem, s a fülembe súgott. Válasszak, mondta, rendőrség vagy anyakönyvezető. A két rossz körül az utóbbit választottam. Azt hittem, így majd jobban járok. Tévedtem. Mert ha a rendőrségre megyek, azt tudom, Isten bizony megúszom maximum egy évvel. De életfogytiglant!... Nem, azt én nem kaptam volna soha.