A sport átsegített sok mindenen

Szentes Városért Érem díjazottja: Cseuz László

Budapesten született 1944-ben, édesapja mérnökként a fővárosban tudott elhelyezkedni, édesanyja pedig pesti lány volt. Mivel a pesti lakásukat lebombázták a háborúban, így visszaköltöztek édesapja szülővárosába, Szentesre, a nagyszülői házba. A tanulóéveit is a Kurca-parti városban töltötte, egészen az érettségi végéig. A sport, a gyerekekkel való foglalkozás érdekelte nagyon, így a Testnevelési Egyetemre jelentkezett. Harmadik nekirugaszkodásra vették föl.

Azt mondja, kicsit eltolta a gimnáziumi éveit, részben a tanulmányi eredményei miatt, de a fizikai felkészültsége is kevés volt ahhoz, hogy fölvegyék. Közben volt katona, segédmunkás a sportkórházban, úszómester, villanyszerelő és gyógyszergyári segédmunkás. A régi budapesti sportcsarnokban dolgozott, hogy föl tudjon készülni az egyetemre. A tornászválogatottal készült. Kora reggel előtte edzett Balczó András olimpiai bajnok, ötszörös világbajnok. Hatalmas akaratereje nagy hatással volt rá, maga is próbált megfelelni a követelményeknek.

Közben volt egy gerincsérülése, így valamivel később, már 27 évesen vehette át a diplomát. Tanári szakon végzett, mellette megszerezte az edzői képesítést tornából, kosárlabdából, röplabdából, labdarúgásból, úszásból. Öttusa szakképzős volt, járt lovagolni, lőni, vívni is. Elmondhatja, sokoldalú képzést kapott, aminek hasznát vehette, bárhol is tanított.

- Azért arra hamar rájöttem, hogy a képességeim behatároltak ahhoz, hogy valamelyik sportágban kiemelkedőt nyújthassak. Arra gondoltam, hogy egy vidéki városba elmegyek tanítani. Akkor már 8 éve nem voltam Szentesen, Lengyel Károly az akkori vízmű igazgatója kínált fel egy főállású úszóedzői állást. 4-5-6. éves gyerekekkel kezdtem el foglalkozni, és velük voltam 8 éven keresztül. Egy utánpótlás bázist alakítottunk ki. Közülük sokan a korosztály legjobbjai közé kerültek. Abban a csapatban úszott többek között a későbbi világbajnok Huff Zsuzsa, Vincze Edit, Kádár Judit. Szinte velük alakult meg az első szentesi női pólócsapat.

- Úgy tudjuk, nem sokon múlott, hogy vízilabdaedző legyen.

- Igen, hívtak a lányokhoz, de akkor már a Damjanich János Általános Iskolában dolgoztam, azt mondtam, a kettő nem megy együtt. Az iskolában akkor még csak egy salakos pálya volt, aztán szép lassan pályázatokkal és saját erővel építettünk egy bitumenes kézi- és röplabda pályát, majd tollaslabda pályát, csináltunk súlylökő dobókört, távolugró helyet, a pincében kialakítottunk egy kondi-termet. Füvet, fákat, cserjéket ültettünk. Télen a kosárlabda pályát alakítottuk át jégpályává. A tanulók 80 százaléka megtanult korcsolyázni, amíg ott voltam. Szép időszak volt, érdekes módon akkor jöttem el onnan, amikor épülni kezdett a tornaterem.

- És miért hagyta ott az iskolát?

- Volt egy nagy törés az életemben: elváltam. Nem köszönöm meg a szentesi igazságszolgáltatásnak, hogy ügyvédi segédlettel akkor majdnem lehetetlenné tettek. Majdnem padlóra kerültem, és ekkor jött a sport, ami visszavezényelt a normális emberek közé. A 12 éves lányom mellém állt, önként hozzám költözött, tartotta bennem a lelket.

- Ez volt az a bizonyos időszak, amikor nyomdaipari szakkönyvekből megtanulta a filmnyomó szakmát, és magánvállalkozásba kezdett.

- A Hungária Biztosító akkor indult be, rengeteg matricát készítettem a pesti központnak. De hát hiányoztak a gyerekek, hiányzott a tanítás. Próbáltam Szentesen állást keresni, sehova nem vettek fel. Pedig több iskolában akkor éppen nem volt testnevelő tanár. Végül egy sportfelügyelői állást
kaptam meg Csongrádon, annak ellenére, hogy azt Szentesről próbálták megakadályozni!

- A szomszéd városban szolgálati lakást ígértek, taníthatott volna, mégis visszatért Szentesre.

- Egyrészt a lányom miatt, aki kötődött a szentesi barátaihoz, másik ok az volt, hogy a Klauzál Gábor Általános Iskolába fölvettek napközis tanárnak. Később a Zoldosban lettem óraadó, aztán teljes állású tanár, majd amikor a gimnáziumból Horváth László elment nyugdíjba, átkerültem oda. Szerettem ott, különböző házibajnokságokat szerveztem, nagyon sokan vettek részt különböző sportági foglalkozásokon. Többször szerveztem 48 órás úszóváltót, aztán 15 órás futóváltót március 15-én a Kossuth téren, október 23-án kerékpáros váltót, sokan jöttek, a munkám is sok volt vele, de örömmel vállaltam. Minden évben készítettem jégpályát, állandó éjszakai műszakkal. A sport átsegített sok mindenen. Bizonyos helyzetekben erőt adott. Aztán volt egy nagyszerű drámais osztályom, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Megyek a lakodalmukba, az esküvőjükre. Nálam alszanak, ha Szentesre jönnek.

- Nyolc évig volt ott, amikor meghirdették a sportcsarnoki állást. Szeretett tanítani, szereti a gyerekeket, mégis a sportcsarnokot választotta. Miért?

- A sportcsarnok? Kihívásnak tartottam. Érdekes, ha az ember szereti a rendet, a tisztaságot, sokáig azt hittem, az erénynek számít. Ott egyre többen támadtak ezért. Amikor a Sydney-i olimpiáról hazakerékpároztam, föl is jelentettek. Idétlen támadás volt, mert a pénzügyeket nem én intéztem. Megunva az állandó támadásokat, úgy döntöttem, elhagyom a sportcsarnokot. Én inkább vittem oda értéket, mint loptam volna. Abban az időben sok fejlesztés volt a csarnokban. Mintha csak a sajátom lenne, úgy vigyáztam rá, ezt nem jó szemmel nézték sokan. Fölmondtam. Mostanában szomorúan tapasztalom a csarnoknak és környékének a szépülését.

Vásárhelyi kitérő után visszakerültem a gimnáziumba, ahonnan 62 évesen nyugdíjba vonultam, de még ma is naponta visszajárok, mert hiányzik. Itt az ünnepek tiszteletére a nagyon népszerű floorball-tornákat is szereztem. Sajnos ma már egyre nehezebb a tanulókat motiválni a sport felé.

- Hogyan jött ez a nagy barátság a kerékpárral?

- A triatlonból jött az ötlet, amikor éppen válságban voltam. Izomszakadásaim miatt a futást be kellett fejeznem, de a kerékpározást nem befolyásolta. És jöttek az olimpiák. Öt olimpiára kerekeztem ki eddig, az első ilyen utamat a lányommal tettem meg. Erről könyvet is írtam. Most úgy vagyok vele, hogy jövő ilyen korra el kell döntenem, elmegyek-e a 6. olimpiára is, Londonba. Nyilván az edzettségi és egészségi állapotomtól is függ, akkor már 68. éves leszek, és a német hegyeket kellene leküzdenem.

- A család?

- A lányomék Kanadában élnek, két unokám van. Járok hozzájuk minden évben, de sokba van az út. A nyugdíjamból nehezen hozható össze. A fiammal sok év után rendeződött a kapcsolatom, a hiánya nagyon megviselt.

- Hirdetést adott fel a Szuperinfóba. Idézem: nyugdíjas testnevelőtanár állást keres, sok megoldás érdekel.

- Szeretnék még dolgozni. Nem tudok otthon ülni. Szeretem lekötni magamat. A húgom mondta: túl nagy luxus az a város részéről, hogy engem munka nélkül hagynak.

Lovas József