A szeretet jegyében

Szentes városért érem kitüntetettje: dr. Demeter Attiláné

Szentesen született, iskoláit a Petőfi Sándor Általános Iskolában, majd a Horváth Mihály Gimnáziumban végezte. Onnan a Bár-czi Gusztáv Tanárképző Főiskolára vezetett az útja, a diploma megvédését követően pályát választott. Nem is akármilyet! Olyat, melyet nem csak úgy gondolomra választ az ember. A kérdés innentől kezdve magától értetődő: hogyan lesz gyógypedagógus az ember?

Dr. Demeter Attiláné így fogalmaz: a véletlen találkozása a belső indíttatással. Emlékezete szerint kiskora óta pedagógusnak készült, igaz, hogy hegedűtanár szeretett volna lenni, a lényeg az, hogy mindig a gyerekek vonzották. Így került az óvónőképzőbe. Ahol a csoportban volt egy középsúlyos fogyatékos gyerek. Érdekelni kezdte a vele való foglalkozás.

- Akár Bencsik tanár úrra is foghatjuk az egészet, ottani csoportvezetőmre, az iskola pszichológusára, aki támogatott, és meglátta bennem a vonzalmat a segítségre szorulók iránt - meséli. - A pszichológiai vizsgákhoz szükséges szakirodalmat a Kisegítő iskolából kértem el. Az volt az első találkozásom az intézménnyel. Azt követte egy megkeresés, Rigó Alajos bácsitól, aki, mivel jó tapasztalatai voltak az óvónőképzőről, a szüleim révén vetette föl, nem akarok-e náluk dolgozni. 1972-ben kerültem a Kisegítő iskolába, ahol nagyszerű, csodálatos kollektívában dolgozhattam. Két év múlva végzett gyógypedagógus voltam. Végül is innen táplálkozik az egész, a Kisegítő iskolából.

- Közben volt egy hétéves kitérő, amikor is az Úttörőház igazgatói teendőit látta el.

- Az a hét év meghozta azt, hogy sok mindent elkezdtem csinálni. Talán a legtevékenyebb időszakom volt, ott sok mindenben kipróbálhattam magam. Végiggondolva az egészet, érdekes volt olyan gyerekekkel dolgozni, akik szárnyalnak, és olyanokkal, akik segítségre szorulnak, akiknek én adhatok szárnyat. Mindig azt vallottam: közösségnek, közösségről, közösség által. Anélkül semmit sem ér az ember, ha nem akar hasznossá lenni.

- Eltelt hét esztendő, és újból a régi iskola következett. Immár igazgatóként foglalhatta el helyét az intézményben.

- Huszonhét évet dolgoztam vezetőként. A kollégák javaslatára pályáztam, és vezettem az intézményt, amit később Rigó Alajosról neveztünk el. Úgy voltunk vele, hogy azt a szellemiséget őriznünk kell. Csodálatos ember volt, fantasztikus humorral, széleskörű érdeklődéssel megáldott ember. Minden hangszeren játszott, ének- és zenetanár is volt. Ő szervezte meg a temetési kórust, a polgári temetéseknél léptünk fel. Halála után pár évig én vittem a kórust. A zenei érdeklődésem továbbra is megmaradt, névadókon a gitáréneket, esküvőkön a bevonuló éneket eljátszom.

- Térjünk vissza a gyerekekhez. Mennyivel különböznek ők a többi általános iskolás pajtásaiktól?

- Azok a gyerekek több időt, energiát, több türelmet, toleranciát és hihetetlen elfogadó készséget igényelnek. Ötletességet, felkészültséget. Mindenegyes gyereknél más az, ami bejön. Lassabb tempóval, sokkal több érzékszerv bevonásával, többféle gyakorlási móddal közelíthetjük meg őket, foglalkozhatunk velük. A mi gyerekeink talán nem is tudják úgy megfogalmazni az érzéseiket, gondolataikat, mint mások. Főleg a kisebbekre érvényes mindez.

- Tanít. Régi iskolájában, a Rigó Alajos Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Diákotthon és Gyermekotthonban logopédus. Szereti a munkáját. Boldog ember?

- Igen. Az a boldog ember, aki visszakapja a szeretetet. Ha szeretettel fordulunk oda, akkor mindig azt kapjuk. Az életben mindig a szeretet volt az, ami vezérelt, meg az, hogy használni tudjak embertársaimnak. Hiszem, a jóhoz is lehet még jobbat adni.

- Az októberi ünnepi testületi ülésen "Szentes városért" díjjal tüntették ki. Hogyan fogadta az elismerést?

- Az életem megkoronázását érzem ezzel. Nagyon nagy dolognak tartom, és boldog vagyok, hiszen azóta is gratulálnak a kollégáim, ismerőseim. A legcsodálatosabb az egészben az, hogy visszajelzéseket kapok, mondják, kiérdemeltem. Nem is gondoltam ilyenre. Úgyhogy, amikor megkaptam az értesítést, nem akartam elhinni, hogy eszébe jutottam a városnak. Bár az intézménynek nem a város a fenntartója, de valahogy mégis a köztudatban voltunk a településen. Ettől függetlenül engem meglepett, és nagyon jólesett.

Lovas József