Jeles tudósunk emlékezete Szentesen

Kétszáz éve született Horváth Mihály történetíró (III.)

Az első részben idéztük Zsilinszky Mihály megállapítását, miszerint "Horváth Mihály elsőrendű történetíró nevének említésénél minden intelligens szentesi ember büszkeséggel teszi hozzá, hogy Szentesen született." Ez így igaz. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy Horváth Mihálynak nem sok emléke maradhatott szülővárosáról, hisz még csak ötödik életévében járt, amikor a család Szegedre költözött. Eddigi ismereteink szerint élete hátralévő részében soha többé nem fordult meg szülőhelyén, ennek ellenére a szentesiek figyelemmel kísérték életútját, elért szakmai sikereit; többször kísérletet tettek arra, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatot híressé vált földijükkel; halála után pedig gondoskodtak emlékének maradandó formában történő megőrzéséről. Az alábbiakban ezeket igyekszem csokorba szedni, tisztelegve nagy szülöttünk kimagasló teljesítménye előtt.

Amint közismert, az 1849 óta emigrációban élő Horváth Mihály 1866 utolsó napjaiban kegyelmet kapott az uralkodótól, amelynek következtében visszatérhetett hazájába. Élve a lehetőséggel, 1867. január 20-án magyar földre lépett. Néhány nappal később Szentes Város Tanácsa elhatározta, hogy egy üdvözlő irattal tiszteli meg nagy szülöttét. A köszöntő okmány elkészítését Lubinszky György főjegyzőre és Borsos Károly tanácsnokra bízták. A kor stílusában írt szalutációból idézzünk néhány mondatot:

"...Méltóságodnak hőn szeretett honunkba, a Magyar nemzet karjai közé lett visszaérkezése minden igaz hazafi keblét örömlángra gyullasztá, áldván a Mindenhatót, hogy annyi viszontagságok békés átszenvedése után, körünkbe szerencsésen visszajuttatá, s háláját nyilvánítván Felséges Urunk Királyunk magasztos lénye iránt, mellyel Méltóságod személyében egy nagy hazafinak honunkba való visszatérését legkegyelmesebben eszközölni méltóztatott. Méltán örvend az egész haza ezen nagybecsű nyereménynek; annál inkább örvendhetünk mi, akik Méltóságodat közelebbről föld-inknek, városunk szülöttjének lehetünk szerencsések - sőt büszkék vagyunk tisztelhetni."

A város szorosabbá kívánta tenni kapcsolatát jeles szülöttével azáltal is, hogy 1867 februárjában felajánlotta neki Szentes országgyűlési képviselői mandátumát. Ezzel a gesztussal azonban elkésett, mivel Horváth Mihály már korábban elfogadta a szegediek hasonló felajánlását. A szándék mindenesetre jelezte, hogy a szülőváros őszinte ragaszkodással viseltetett nagy fia iránt.

Ismert, hogy egészsége megromlása miatt Horváth Mihály a csehországi Karls-badba utazott gyógykezelésre. Itt hunyt el 1878. augusztus 19-én. Halálának hírét a Szentesi Lap 1878. augusztus 25-i számának címoldalán hozta nyilvánosságra. "...halálán az egész magyar nemzet könnyez... Horváth Mihályban, a legnagyobb magyar történészben, városunk nemcsak a magyar nemzet jelenleg élő fiainak egyik legnagyobb emberét, de saját szülöttét is veszíté..." - írta a helyi újság.

A temetése után alig négy hónappal - 1879. jan. 5-én - egy kezdeményezés jelent meg a Szentesi Lapban "Örökítsük meg nagyjaink emlékét" címen. A közlemény lényege az volt, hogy minden városnak van egy-egy országos hírű szülöttje - mint Kiskőrösnek Petőfi Sándor, Kecskemétnek Katona József, Szegednek Dugonics András -, Szentesnek ott van Horváth Mihály, akinek meg kellene örökíteni az emlékét. A felvetést hamarosan tett követte, amennyiben a városi képviselő-testület 1880. április 15-én tartott közgyűlésén kimondta, hogy emléktáblával jelöli meg Horváth Mihály szülőházát, emellett megfesteti arcképét, és szobrot állít tiszteletére. Mindezek megvalósítására Balogh János polgármester vezetésével háromtagú bizottságot választottak. Hamarosan kiderítették, hogy a jeles történetíró az egykori Hadzsy-féle házban született, amely azóta Weisz Bernát kereskedő tulajdonába került, aki hozzájárult a tábla elhelyezéséhez. Az emléktáblát Gerenday Antal budapesti síremlékmű-gyáros augusztus végére fekete gránitból elkészítette. A közgyűlési határozat szerint a leleplezési ünnepségre Horváth Mihály születésnapján, 1880. okt. 20-án került volna sor, a szertartás azonban elmaradt.

(Folytatjuk)

Labádi Lajos