Városunk leghíresebb szülötte

Kétszáz éve született Horváth Mihály történetíró (I.)

Dr. Zsilinszky Mihály történetíró, Csongrád vármegye 1889-1892 közötti főispánja, a vármegye történetéről írt monográfiájának harmadik kötetében önálló szócikkben emlékezett meg a nagy példakép munkásságáról. Méltatását a következőkép kezdte: "Horváth Mihály elsőrendű történetíró nevének említésénél minden intelligens szentesi ember büszkeséggel teszi hozzá, hogy Szentesen született. Ez a férfiú jeles tehetségével, kitartó szorgalmával és ügyességével valamennyi Csongrád megyei író közt legtöbbre vitte. Egyházi téren a püspökségig, politikai téren a miniszterségig."

A lexikonokból és számos életrajzi kiadványból közismert, hogy Horváth Mihály - korának kiemelkedő történetírója - Szentesen született 1809. október 20-án, Horváth József seborvos és Werner Erzsébet negyedik gyermekeként. Keresztapja Sáfrán Mihály katolikus plébános, a felekezeti békesség egyik megteremtője, aki 1792-1818 között szolgált Szentesen, s akinek utca őrzi nevét a városban. A jobb megélhetés reményében a család 1814-ben Szegedre költözött. Mihály itt végezte elemi- és középiskoláit, de felsőbb tanulmányai egyre távolabb sodorták Csongrád vármegyétől. A teológiai és bölcsészeti tárgyakban kitűnő előmenetelt tanúsító férfiú 1828-ban bölcsésztudor lett, 1832-ben pappá szentelték. Történettudományi tanulmányait három ízben akadémiai díjjal jutalmazták; 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelezőtagjává, 1841-ben pedig rendes tagjává választották. 1847-ben hatvani préposttá nevezték ki. 1848/49-ben csanádi püspök, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik szerzője, a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. Szerepvállalása miatt emigrációba kényszerült. Távollétében a haditörvényszék halálra ítélte, és 36 társával együtt - köztük Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Vukovics Sebő, Mészáros Lázár, Batthyány Kázmér, Perczel Mór, Teleki László, Irányi Dániel stb.) - 1851. szeptember 22-én in effigie (jelképesen) fel is akasztatta. Élve az amnesztia lehetőségével, a kiegyezést követően hazatért Magyarországra. 1867 után a Magyar Történelmi Társulat, a Kisfaludy Társaság, az Országos Közoktatási Tanács és az MTA Történeti Osztályának elnöke. 1869-72 között Szeged, majd Budapest belvárosi kerületének országgyűlési képviselője. Egészsége megromlása miatt a csehországi Karlsbadba utazott gyógykezelésre. Itt hunyt el 1878. augusztus 19-én.

Pályatársai a korszak legjelentősebb és legnépszerűbb történetírói között tartották számon. Ezt elsősorban annak köszönhette, hogy számos kortársától eltérően, tanulmányai nem a képzeleten, hanem a tényeken alapultak. Újszerűnek számítottak történelmi témái is, amelyek túlmutattak a szokásban volt harci események, háborúk leírásán. Ezt a törekvést jelezte első jelentősebb munkája is, az 1840-ben megjelent: Az ipar és kereskedés története Magyarországon a három utolsó század alatt, amellyel elnyerte az akadémiai nagy jutalmat. Marczali Henrik megállapítása szerint, ez a mű "mintegy bevezetése azon mozgalmaknak, melyek a Védegylet alapításához vezettek". E munka kiegészítésének számít Az ipar és kereskedés története Magyarországon a XVI. század közepéig (Pest, 1842).

Régen dédelgetett terve volt, hogy iskolai használatra megírja az egész magyar történelmet. Így született meg A magyarok története előbb négy kötetben (Pápa, 1842-1846), majd hat kötetben (1860-63), a harmadik kiadás pedig nyolc kötetben (1871-73). Erről a munkájáról írta utóbb Marczali - Horváth Mihály születésének 100 éves évfordulóján -, hogy "Ő az első, ki az alakulni kezdő modern Magyarország ideális tükrén át nézi és mutatja be hazánk viszontagságos történeteinek egymásutánját. De nemcsak a felfogás új; ami legfontosabb és tán legnagyobb érdeme azon férfiúnak, kinek emlékét ünnepeljük: új a nyelv is. A történetírást ő tanította meg érthető, szép magyar nyelven beszélni."
(Folytatjuk)

Labádi Lajos