Utam szegélyezte fák

Szabó Csaba alkotásaival és közönségévelTalán nem véletlen, hogy a meteorológiai tavasz beköszöntésének napján tárul fel előttünk Szabó Csaba újabb csodatára. Hiszen a fák rügyeiben már serken odakinn az élet, s minden, ami teremtetett, meg akarja mutatni, menynyire elege van a kényszerű pihenőből, az átmeneti elmúlásból. Ilyen értelemben a beinduló keringés és a szirmok kibomlása a legnemesebb semmibevétele a halál életek feletti uralmának, a kikelet pedig nem más, mint a tél nevű visszatérő hódító legpazarabb megtorlása.

Csak hát Csabi képei nem élettől duzzadó rügyeket, illetve növényi szárakat, hanem halott sejtek tömegét, "fásult egykedvűséget" mutatnak. Hasonlóan az állati csontvázakhoz, a létezés kimerevedett, mementóként ható maradványait. Amikből elköltözött az élet, s maximum táplálékként vagy fűtőanyagként hasznosulhatnak más élők számára. Ezen alkotások tanúsága szerint azonban létezik egy közbülső kategória, amikor esztétikai élményként, s művészi mondandóként nyernek új értelmet a világegész ezen kiragadott darabkái. Ahogy Csabi írja kiállítása címében: az életútját szegélyező fák. Amik ott állnak tényleg, amerre csak járunk, s amikkel meglehetősen mostohán bánunk a hétköznapokban. A féltő figyelem helyett

közönyt tanúsítunk velük szemben, sőt sokszor ellenségként kezeljük őket. Mert időközben mintha kiveszett volna belőlünk ez a féltés és figyelem, hogy a tiszteletről már ne is beszéljek. Én erdészeti iskolába jártam, tehát mondhatom, ilyen lelki finomságokra nemigen tanítják meg a jövő erdőinek őreit, csak arra, hogyan kell felnevelni, s letarolván felhasználni a tölgyesek és nyárasok, bükkösök és akácosok élő nyersanyagát. Így nem is erdőben, pláne nem mesebeli rengetegben, hanem ültetvényben gondolkodnak ezek a jeles szakemberek, s ugyanúgy aratnak, mint a gabonát termesztő gazdák, csak jóval ritkábban. Ezzel nem azt mondtam, persze, hogy ne volna szükség erdészekre, s talán Csabi sem ilyesmiket feszeget, mikor összegyűjti, és bekeretezvén pillanatnyi fontosságot ad ezeknek az apró idézetekként itt szereplő részleteknek, egykor életjelenségeket mutató dirib-daraboknak. Nem, nem tudunk mi meglenni fák nélkül ilyen értelemben sem: igenis, el kell vennünk életüket és növedéküket, hasznosítanunk minden létező módon erdeink alkotóanyagát. Csak hát ennek nem iparágként kellene működni, és kizárólag tarvágásban gondolkodni, hanem a gondozott és a gazda viszonyát a mában is megteremteni, a fák és emberek közti ősi szerződést újraírni. De minimum eltűrni közelségüket, megbocsátani, hogy vannak. Vagy jobb esetben felismerni fontosságukat, és szaporítani, tömegével telepíteni őket. Mert pillanatra se felejtsük: ezen eleven színfalak és lélegző lombsátrak földi túlélésünk abszolút letéteményesei. Nélkülözhetetlen üzemek, amik nem csupán madárfiókák millióit ringatják ágaikon, s hallhatóvá teszik a szélzúgást, de előállítják levélzetükkel az oxigén nevű éltető elemet.

Hogy Csabi ennek beláttatásához miként járul hozzá, azt döntse el ki-ki magában. Gyanítom, ha csak felhívja a figyelmet arra, hogy vannak ezek a manólakta és szélzúgatta szépséges alakzatok, s hogy a lehulló levélzet nem szemét, hanem takaró, akkor már tettünk valami gesztust a világ legöregebb és legnagyobbra növő élőlényei felé. Amik állnak némán az ég alatt, az utak mentén, és vigyázzák mindvégig lépteinket.

Szabó Csaba helóta, bánatkertész Utam szegélyezte fák című kiállítása a református nagytemplomban tekinthető meg.

Técsi Zoltán