Sport nélkül nem lehet élni

Életmű-díjas sportember: Cseuz László

Abban a sportcsarnokban vette át Cseuz László a legutóbbi, a kiemelkedő helybeli sportolókat köszöntő ünnepségen az Életmű-díjat, amelynek első igazgatója volt 1996-2000 között. Kipróbált mindenféle sportágat, de az utóbbi mintegy 20 évben a ma már nyugdíjas testnevelő tanár, amellett, hogy aktív szenior úszó, elsősorban olimpiai kerékpáros túráiról közismert, s nem csak szűkebb pátriájában, de nyugodtan kijelenthető, világszerte is. A 65 éves sportember személyes példájával járul hozzá a sportos életmód népszerűsítéséért. A kitüntetés kapcsán a testmozgás iránti kötődéséről faggattuk.

- Hogyan jegyezte el magát a sporttal?

- Elég régi történet, - mosolyodik el Cseuz László. - Még otthon, volt egy nagy szobánk és a matracon apukámmal próbáltunk tornázni, fejenállást, bukfencet gyakorolni, ez a legelső ilyen élményem. Aztán az uszoda. Szentesen majdnem törvényszerű volt, hogy minden fiatal uszodába járt. A futballpályára is lejártunk, de csaknem minden sportot kipróbáltam, amit a városban lehetett annak idején, diákkoromban. Majd az egyetem elvégzése után, úgy gondolom, teljesen normális dolog az, hogy az ember hazajön és megpróbálja továbbvinni a sport szeretetét. Saját sportolással, és a fiatalság sportra nevelésével is. Szentesi pályafutásom úszóedzőként kezdődött, 8 év alatt sok eredményes tanítványom volt. Jelentős szakasza életemnek az a 16 év, amikor jégpályát csináltam a Damjanich iskolában és a gimnáziumban, s gyorskorcsolya és jégkorong bajnokságokat is szerveztem. Nagy tömeget sikerül megmozgatni az ünnepekhez kapcsolódó rendezvényeken (48 órás úszóváltó, 23 órás tekergés, 15 és 23 órás floorball-torna, 15 órás futóváltó valamint a korcsolyaváltó.) Remélem, több mint 35 év alatt sok mindent sikerült elérnem, s ennek eredménye a most kapott elismerés is.

- Az ember azt gondolná, ha valaki testnevelő tanárnak megy, azzal nyilván nem lehet nagyot tévedni, vagyis ez népszerű foglalkozás. Könnyű volt a fiatalokat rendszeres mozgásra nevelni?

- Régen könnyebb volt. Első tanítási éveimből emlékszem arra, majdnem az volt a gond, hogy túlságosan sok a gyerek, akik elvárták, hogy foglalkozzam velük. Iskolában is rengeteg gyerek járt tanítási időn kívül sportolni, tele volt az uszoda, a futballpálya. Sajnos, ez a mostani időszakban egyre jobban visszaszorul, egyre nehezebb bárkit rávenni az aktív sportolásra a televízió, a számítógép miatt. Az ifjúságra kevesen figyelnek oda, az egészen fiatalok az éjszakát járják, cigarettáznak, alkoholt fogyasztanak.

- Milyen volt a munka egy tornaterem nélküli iskolában? Célzok itt arra, hogy annak idején, amikor tanítani kezdett a Damjanich iskolában, nem volt ilyen lehetőségük.

- Valóban tanterem nélküli iskolában dolgoztam 8 évig, de ott is sok mindent meg lehetett tenni: volt, hogy kint voltunk a szabadban, s volt egy hosszú folyosónk, ott tornáztunk, s mégis eredményeket értünk el. Nyertünk városi tornabajnokságot, megyei kosárlabda bajnokságon lettünk dobogósok, úgy, hogy nem volt tornatermünk. Nagyon szép időszak volt. Az utóbbi időben kevesebben választják az aktív sportot. Ez nagyon szomorú. Remélem, egyszer majd rádöbben az ország, a társadalom, hogy sport nélkül nem lehet élni. Ha az ember hoszszú távra tervez, akkor meg kell mozdulni. Meg kell mozdítani mindenkit, idősebbeket is. Sportolok tovább, de már nagyobb sportterveim nincsenek. Szeretnék dolgozni, de nem feltétlenül tanárként.

D. J.