Kerékpáros élményeimről szeretnék írni Önöknek, és ha az írásom megjelenne újságjukban, remélem, aki magára ismer benne, elgondolkodik azon, hogy miért is nem számít neki egy öt éves gyermek és annak élete!
Kislányom pár hete tanult meg pótkerék nélkül, két keréken biciklizni. Nagyon-nagyon élvezi, azóta oviba, rokonokhoz, vásárolni, egyszóval mindenhova azzal kell mennünk. Ismervén a városi forgalmat, természetesen az útra csak nagyon ritkán, forgalom-mentesebb órákban merészkedünk ki, így a járdán próbálja elsajátítani a kerékpározás rejtelmeit. Jó anyuka révén persze elmagyaráztam neki, hogy alapvetően ezt így nem szabad, de mivel ő még most tanul közlekedni, egyelőre a járdán, mindenkire odafigyelve, óvatosan tesszük mindezt. Megtanultuk azt is, hogy a zebra előtt lassítunk, leszállunk és miután jól szétnéztünk, sétálva áttoljuk a biciklinket az úton, majd a túloldalt újra felszállhat. Kerékpárját természetesen felszereltük mindennel, amire szüksége lehet: van csengőnk, lakatunk, támasztónk, de ami a lényeg, elől is és hátul is van lámpánk, pontosabban villogónk. November 19-én délután szintén útnak indultunk a Kossuth utcán a lámpák felé. Kislányom tekert a járdán, én kisfiammal a gyermekülésben, próbáltam követni. A Kossuth és a József Attila utca kereszteződésénél a zebra előtt már automatikusan lassított, leszállt, megvárt minket, majd együtt szétnéztünk és elindultunk (gyalogosan!!!) a túloldalra. Már majdnem átértünk a templom oldalába, amikor a Kossuth utcáról egy busz kanyarodott a József Attila utcára, de nem akármilyen sebességgel ám! Nem tudtam eldönteni, hogyha le is lassít, vajon meg fog-e tudni állni még előttünk, úgyhogy hirtelen az járt az eszemben, hogy vajon előre, vagy inkább visszafelé kezdjünk el szaladni. Mivel mögöttünk állt egy autó a zebrán, hogy kijusson a kereszteződésből, így csak az előre maradt. Szóltam az én csöpp lányomnak, hogy szaladjunk, mert nagyon gyorsan jön a busz. A padka előtt azonban megijedt, és esett biciklistől. Ekkor a busz végre megállt, de mivel "türelmes" sofőrről beszélünk, miután látta, hogy én nem tudom villámgyorsan felsegíteni a kislányom - aki addigra teljesen összegabalyodott ijedtében a biciklijével, én pedig próbáltam a saját kerékpárom egyenesben tartani, hogy a fiamat közben ki ne borítsam -, így újra elindult, ami azért vált érdekessé, mert a busz hátulja egyre közelebb került hozzánk. Nem tudtam eldönteni, hogy a lányomat próbáljam összeszedni, vagy a fiamat húzzam bentebb az útról, hogy ne sodorja el a busz feneke. Mindezt a délutáni csúcsforgalomban nagyon sokan nézték végig, de csak egy kisfiú volt az, aki odaszaladt és segített a lányomnak felállni és feljutni a járdára, miközben centiken múlott az, hogy a busz nem sodort el bennünket. Én remegtem, a kislányom majdnem sírva fakadt, és igazából arra sem emlékszem, megköszöntem-e a kisfiúnak a segítséget, de ezúton is szeretném ezt megtenni. Kismanó annyira megijedt, hogy még este, lefekvéskor is azt mondogatta: "Anya, a kisfiú megmentette az életem!". És tulajdonképpen igaza van, mert a történet másként is végződhetett volna.
Gábor Rita
Kedves Olvasóink! Az édesanya és öt éves kislányának biciklis története ezzel még nem ért véget. Ugyanis a kora esti hazafelé tartó út sem volt zökkenőmentes. A levél folytatását jövő heti számunkban közöljük. (A szerk.)