Elment a sportos

Gyászolunk. Az utóbbi időben mind gyakrabban gyászolunk. Az ősz is arra int: az élet rövid. Féljük a halált?

Szomorúan, kisírt szemekkel állunk a koporsó mellett, a gyászolók gyülekezetében szinte egyszerre tudatosul a valóság: ma temetünk. A búcsúzás fájó pillanatában az elhagyottaknak, a hátramaradóknak a legnehezebb.

Tudom, nincs helye most a halott anyát korholó József Attilá-s szavaknak. De el kell, hogy mondjam, adósunk maradtál. Zoli, cikket ígértél, hiteles, pontos tudósítást. Aki ismer, az tudja, hogy a sportról van szó, arról a csodálatos dologról, amely téged a mai napig éltetett. Nagyon szeretted, mi több, imádtad a sportot. Azt hiszem, értetted is. Az utóbbi időben már csak szurkolóként izgultad végig a meccseket. Külsős munkatársként helyezésekről, pontokról, centiméterekről, gólokról számoltál be hétről hétre olvasóinknak. Amiben profi voltál: évekre visszamenőleg emlékeztél az eredményekre, eseményekre.

Talán a futsalos lányok hiányolnak majd leginkább a jövőben. Mások is tudom. A kézisek például. Mindazok, akiket elkísértél a vidéki meccseikre is. Győzelemben, vereségben osztoztál velük. Ha kikaptak ellenfelüktől, biztattad őket: ne búslakodjanak, majd lesz jobb is, legközelebb.

Már nincs legközelebb! Csak üresen maradt ülőhelyek az autóbuszon, a lelátón, elcsendesedő szurkolótábor a mérkőzéseken. És egy fehéren csillogó üres kéziratpapír a szerkesztőségben.

Adósunk maradtál. Cikket ígértél, hiteles tudósítást. Helyette a halálhíred érkezett. Mint mindenki más, mi sem tudunk mit kezdeni vele. A hitetlenek értetlenségével állunk a koporsód mellett.

Búcsúzunk! Isten vezessen mennyei utadon!

Zoli, csak súgom, mert egy jó hír a számodra: hőn szeretett csapatod, az Újpest ismét győzni tudott, és vezeti az első osztályú bajnokságot.

A szerkesztő