Az önálló egyházi szervezet erőszakos átalakítása

Száz éve - Megalakult a görögkeleti magyar egyház (II.)

Az abszolutista korszak idején (1851-1865) mindennapossá vált súrlódások az 1867. évi kiegyezés után évtizedekre elcsitultak. Ez elsősorban az 1868: IX. törvénycikknek volt köszönhető, amely szabályozta a magyarországi görögkeleti egyház szervezését. A törvény kimondta, hogy a magyarországi görögkeleti vallású lakosság két egyháztartományra (metro-poliára) osztandó fel: a görögkeleti szerb, és a görögkeleti román nyelvű egyháztartományra. Ugyanakkor megállapította azt is, hogy a görögkeleti vallásúak között vannak olyan hívek, illetve olyan egyházközségek, amelyek se nem szerb, se nem román nyelvűek. Ezekre nézve az idézett törvény 9. §-a akként intézkedett, hogy: "A görögkeleti vallás se nem szerb, se nem román ajkú hívei ezentúl is meghagyatnak mindazon jogaikban, amelyeket egyházközségi és iskolai ügyeik önálló intézésében, szertartási nyelvük szabad használatában, mint szintén egyházközségi vagyonuk és alapítványaik kezelésében eddig gyakoroltak."

Amint tudjuk, a szentesi görögkeleti görög egyházközség alapításától fogva az elkülönült gyülekezetek közé tartozott, s mint ilyen, Ő Felségének, az egyház legfőbb védnökének, a magyar királyi kormány által gyakorolt legfőbb felügyelet alatt állt. A törvény biztosította, hogy továbbra is szabadon gyakorolhassák történelmileg kialakult jogaikat, szokásaikat. Eszerint a szertartás nyelve a görög maradt; a presbitériumot (egyháztanácsot) kizárólag az egyházalapító görög családok tagjai és leszármazottaik alkották; ugyanők kezelték az egyházi és letéti vagyonokat, ők választották papjaikat és iskolamestereiket. Csupán egyházi (dogmatikai) ügyekben fogadták el a földrajzilag legközelebb eső aradi görögkeleti román püspökség felügyeletét; de egyéb tekintetben mindvégig ragaszkodtak ősi autonóm jogaikhoz.

Időközben az egyházalapító és fenntartó görög családok létszáma egyre csökkent, a leszármazottak teljesen elmagyarosodtak. Ugyanakkor a román népesség rohamosan növekedett (elsősorban pásztorok), akik szintén a görögkeleti hitet vallották. A görögök megengedték, hogy a román hívők a papjaik közreműködését igénybe vehessék, templomukat, iskolájukat és temetőjüket használhassák, de egyébiránt semmiféle jogközösséget nem vállaltak velük. Egyrészt tradicionális megfontolásból, másrészt arra hivatkozva, hogy a románság sem az egyházi vagyonhoz, sem az egyházközség fenntartásához nem járult hozzá, így jogok sem illetik meg.

A századfordulóra a viszonyok ismét elmérgesedtek. Az előzményekhez tartozott, hogy az 1892-től Szentesen szolgáló Pandovics Döme lelkészt (aki a temesvári szerb metropolita alá tartozott) 1902 februárjában egészségügyi okokból felfüggesztették állásából, majd gondnokság alá helyezték. Több hónap elteltével, az aradi román püspökség Lukucia Mihály személyében egy adminisztrátort küldött ki a szentesi görög egyház híveinek lelki gondozására. Működését azzal kezdte, hogy az évszázados gyakorlat által szentesített autonóm egyházi szervezetet megsemmisítette, az alapító szentesi görög családokat az egyházközség ügyeinek vezetéséből kizárta, s mindazon jogokat, amelyeket eddig a törvény szerint kizárólag a görögök gyakoroltak, átjátszotta a román nyelvű híveknek. Az adminisztrátornak mindezt úgy sikerült elérnie, hogy összehívott egy zsinatot, amelyre a görögökön kívül meghívta a nagyobb létszámot kitevő román híveket is. A görögök törvénytelennek minősítették az eljárást, és tiltakozásul nem jelentek meg a zsinaton. Az adminisztrátort ez nem zavarta: a megjelent románokból megalakítottak egy ún. plébániai bizottságot, amely a jövőben hivatva volt intézni az egyházközség ügyeit. Emellett megalakították a plébániai gondnokságot, román származású gondnokkal váltva fel a hivatalban lévő görög gondnokot. Lukucia Mihály az ógörög szertartási nyelv helyett bevezette a román nyelvet. Az erőszakos átszervezés lényegében nem jelentett mást, mint a magyarországi és erdélyi görögkeleti román egyház szervezési szabályzatának bevezetését az autonóm szentesi görögkeleti görög egyháznál.

Az egyház világi vezetői hevesen tiltakoztak a fenti eljárás ellen, de hiába. Az aradi román püspök kiküldött ugyan egy jogtanácsost a szentesi ügyek kivizsgálására, de ahelyett, hogy orvosolta volna a sorozatos jogsértést, átadta az összes egyházi vagyon és alapítványok feletti rendelkezési jogot a még meg nem erősített új plébániai gondnoknak és plébániai bizottságnak. A templom kulcsát ugyancsak átadta a gondnoknak, aki a templomot nyomban bezárta, hogy a görögök az őseik által emelt szent hajlékba az ő tudta és engedelme nélkül be ne mehessenek.

Ezzel párhuzamosan megsemmisítették a "szentesi görög keleti görög egyház" köriratú ősi pecsétnyomót, és helyébe új, az átszervezést tükröző pecsétnyomót rendszeresítettek: "a szentesi görög nem egyesült egyház pecsétje" körirattal. A korabeli helyi újságban feltették a kérdést: S miért történt mindez? "Hogy a szentesi görög egyház görög jellege megtagadtassék, hogy az egyház ezen jellegéből apránként teljesen kivetkőztettessék, és hogy szép takarosan, észrevétlenül beolvadjon az egyházközség a magyarországi és erdélyi görögkeleti román egyház kebelébe" - szólt a válasz. Amint látni fogjuk, többéves kitartó küzdelemmel ezt sikerült megakadályozni.

(Folytatjuk)

Labádi Lajos