Gáspár Tibor nagy szerepei

A Szegedi Nemzeti Színházban Dömötör-díjra jelölték

Itt jártunk általános iskolába, majd gimnáziumba, ahol Bácskai Miska bácsi tanított bennünket. Szentes, azt hiszem, nyilatkozhatom bátyám nevében is, nagyon fontos szerepet játszott az életünkben, hiszen a meghatározó és egyben a legérzékenyebb 18 év itt történt meg velünk. Igazából mind abból élünk, amit itt tanulva összeszedtünk, csak természetesen most már tudatosan, tapasztaltabban használjuk. Ebből dolgozunk, ebből merítünk, képezzük pályánkat.

A fenti sorokban Gáspár Tibor színművésztől idézünk. Azt mondja, ez időre szinte végigjárta az országot. A főiskola után Miskolcon kezdett 1980-ban, utána a Nemzeti Színház következett, a rendszerváltáskor, majd amikor leváltották az igazgató Csiszár Imrét, aki őt odahívta, akkor fogta magát, és Békéscsabára költözött. A direktor utáni ragaszkodása késztette erre a lépésre? A válasz egy bólintás, majd még hozzáteszi: akkor hirtelen azt hitte, azzal véget vetett a pályájának. Aztán kiderült, élete legjobb döntése volt. Hiszen a békési megyeszékhely színházában eljátszhatta a világirodalom legjelentősebb férfi szerepeit. És az nagyon fontos dolog volt számára.

Közben tett egy-egy éves kitérőt Zalaegerszegre, Egerbe, játszott vendégként Pesten, Veszprémben, Szolnokon. Most éppen Nyíregyházán és Szegeden tapsol neki a közönség. Mindamellett Békéscsabán is. Aztán 45 éves korára a filmszakma is megtalálta. Azt mondja: szerencséje volt, megkapta a szerepet, és tudott is élni a helyzettel. Olyannyira, hogy díjat is kapott érte. Vallja, így még teljesebbé vált a pályája.

Szabadúszó, és a szabadúszásnak igazából van egy rizikója: az embert hívják, vagy nem. Gáspár Tibor azon szerencsések közé tartozik, akiket hívnak, és olyan szerepekre kérik fel, amiben nem kell válogatnia, mert személy szerint rá gondolnak. Most éppen Nyíregyházán volt bemutatója nemrég, a My Fair Lady-ben játszotta Higgins professzort, szombaton, majd kedden is, aztán csütörtökön este már Szegeden Eddie Carbonét alakította.

- Aki ismeri a darabokat, az tudja, mekkora a különbség a két szerep között. A New York-i dokkmunkás és a kifinomult angol úr alakja, élete széles ív. Boldog vagyok, ugyanakkor szét is tépem magam rendesen. A hálás közönség szereti mind a két darabot - mondja.

Többször nyilatkozott már a helyi újságnak, a rádiónak, verselt is, legutóbb éppen a Megyeházán. Egyetlen nagy szívfájdalma van, hogy Szentesen soha nem játszott színházi előadást. Nem volt alkalma rá, azokban a darabokban szerepelt éppen, amelyekkel nem mozdult meg a színház.

- A tájolás, mint olyan leépült az utóbbi időben. Nincs pénzük rá a kultúrházaknak. A felső vezetésnek sem érdeke, hogy ezzel foglalkozzon. Színházbuszokat szerveznek, hogy magas színvonalú színházi előadásokkal találkozhasson a közönség. Nagyon nehéz a mai világban, a kistérségek leszakadnak, és a kultúrára éhes embernek áldoznia kell arra, hogy lásson színházat, ami szerintem annyira fontos, mint a kenyér. Így lesz teljes az emberi élet - teszi hozzá, majd így folytatja:

- A város maga egyfajta misztikum számomra. Bármerre vezet a pályám, nagyon sok Szentesen végzett fiatal művésszel találkozom, és az a találkozás egyből egy közös hangvételt eredményez. Ezt mind Bácskai Miska bácsinak köszönhetjük, mindennek Miska bácsi a fantasztikus szülőatyja, megteremtője.

Nem szereti Budapestet, lakása van a fővárosban, dolgozni bármikor szívesen fölmegy, de élni nem tudna ott. Békéscsabán remekül érzi magát, azt mondja, pont akkora város, amit még átlát, és nincs nagy tömeg az utcán. Az emberek kedvesek, nyitva van a szomszéd kapuja, nem zárnak be öt lakattal mindent. Nincs félelem, bizalom van, az emberek nyitottak, mosolyognak egymásra.

Szerepekről, rendezőkről kérdezem.

- Huszonnyolc éve végeztem - mondja. - Rengeteg bemutatóban vettem részt, nagyon szerettem társulatokban élni, szerettem egy-egy rendezővel, színészkollégával dolgozni. Minden helyzet fontos volt nekem, mindegyik akkor kellett, hogy jöjjön, amikor jött. Számtalan rendezőt említhetnék, olyanokat, akik nagyon fontosak nekem. Szeretem azt a rendezőt, aki felkészült, bízik bennünk, bennem, és férfiúi szigorral, nagy szeretettel foglalkozik velem. Nem szeretem azokat, akik pozícióból és hatalomból próbálkoznak a megoldással, az egyfajta sértettséget, bezártságot okoz az emberben, és akkor nem lehet dolgozni. Csak szabad, bátor emberek tudnak igazából alkotni.

- És a fiatalok?.

- Nagyon szeretek fiatalokkal együtt lenni, velük foglalkozni. Ha rendeznek, nagyon odafigyelek rájuk, nem gátolom őket. Kíváncsi vagyok arra, mit akarnak? Ez a záloga annak, hogy nem gyepesedem be. És nem válok olyanná, hogy ötvenéves koromra azt mondom, hogy én ezt jobban tudom, hallgasson rám, megcsinálom. Ez a színészet halála. Ha nem vagy kíváncsi a másikra, egy fiatalabbra, akkor nem tudsz felfrissülni. Egy fiatal rendező, egy fiatal színészkolléga intravénás injekciót tud adni arra a tudásra, arra a tapasztalásra, ami bennünk valójában megvan. Csacsiság lenne ezzel nem élni. Tudni kell, nagyon veszélyeztetett helyzetben vagyunk, a legtöbb munkánk most van, most vagyunk erőnk teljében, most előre-hátra tudunk játszani tíz évet a korosztályunkban, a negyvenévestől a hatvanévesig. És a világirodalom nagy férfi szerepei itt vannak velünk.

- A Szegedi Nemzeti Színházban Dömötör-díjra jelölték.

- Ez valójában egy nagyon demokratikus dolog. Először a társulat jelöl, majd az első háromra már a néző szavaz. Tíz éve csinálják. Nagyon büszke és boldog vagyok, hogy rám esett a választásuk.

Szegedről jövet ugrott be a szerkesztőségbe, majd innen az unokatestvérét látogatja meg. S hogy beszélgetnek, sok régi emlék jön elő.

- Apropó: kézilabdáztam itt - emeli fel a hangját. Arca mosolyra vált. - Beállós voltam a szentesi férfi kézilabda csapatban, a Szegedi Volán el akart igazolni. Jelentkeztem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola testnevelés-pedagógia szakára. Egyenes utam lett volna a Tisza Volán csapatához, de közben fölvettek a Színművészeti Főiskolára, ott hamarabb megvolt a felvételi eredménye. Így lettem színész.

- Nem bánta meg? - kérdezném, de máris jön a határozott válasz: nem. Aztán a családjáról beszél:

- Gimnazista lányom, Emese 17 éves, angol-francia szakos diák, a kisfiam, Bendegúz második osztályos, a feleségem olasz tolmács. Békéscsabán élünk egy családi házban, nagyon hasonlóan a szentesi apai házhoz, nyugodt, vidéki körülmények között.

- De térjünk vissza a gimnáziumra - folytatja. - Azt hiszem, szerencsések vagyunk, mert olyan helyen voltunk akkor, olyan pedagógusok figyelme alatt, ami meghatározó volt az életünkben. Megláttak bennünk valamit. Szomorúan hallom, hogy a gimnázium a létjogosultságáért harcol. Kár lenne érte. Sok színész, táncos, koreográfus, zenész került ki a padsoraiból, akik jelen vannak a művészeti életben. Kell ennél nagyobb reklám Szentesnek!

Lovas József