Közösen emlékeztek a teológiai tanárra

Minden vasárnap délelőtt 10 órakor istentiszteletre gyűlnek össze a gyülekezeti tagok a belvárosban lévő református imaházban. Az elmúlt vasárnap azonban Isten Igéjének hirdetése után megemlékeztek a 100 éve Szentesen született Pap László református lelkipásztorról, teológiai tanárról is.

Kovách Péter prédikációjában arról beszélt, hogy Péter Jézust Úrnak, küriosznak, messisának vallotta. - Péter mondatában - miszerint "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia." - minden benne van. Az apostol itt a keresztyén egyház alapjáról beszélt, arról a hitvallásról, melyre felépítette Isten egyházát - mondta Kovách Péter, mielőtt az elhívottak közösségéről, a Szentlélek munkájáról, s a keresztyén ember feladatáról beszélt.

Majd az igehirdetés, és a 100 éve született teológiai tanárhoz fűződő személyes élményének felelevenítése után Kovách Péter felkérte Pap László fiát, Pap Gábor művészettörténészt, hogy emlékezzen meg édesapjáról. - 75 éves korában ment el közülünk apám, aki a budapesti teológia dékánja, a II. világháborúban emberéletek megmentője volt, s aki a héber nyelv és Ószövetség magyarországi oktatásának nemzetközi presztízst teremtett. Az ökumenizmus híve volt, s kemény szellemi küzdelmet vívott azokkal szemben, akik az egyik felekezet képviseletét csak a másikkal szemben tudták elvállalni - idézte fel Pap Gábor a neves teológus temetésén elhangzottakat, és a jelenlévőknek elmondta, hogy akkor a beszédeket hallgatva úgy érezte, hogy a leglényegesebb tulajdonságáról nem emlékeznek meg. - Elmondták, hogy tisztelték, de ahogyan az később Villányban, egy találkozón kiderült: a tanítványok szigorúsága és határozottsága miatt nem szerették. Ez azonban csak a dékáni időszakára vonatkozott. Számomra ez lehetetlennek tűnt, mert olyan kisugárzása volt, hogy nem lehetett nem szeretni. A dékáni időszak után azonban változás állt be életében. Szórványba helyezték, s attól kezdve annyira megszerették tanítványai is, hogy erre az időszakra nézve már nem érezték hitelesnek az előbbieket - mondta el Pap Gábor, aki felidézte egyik közös emléküket is: 1956. október 26-án édesapja azzal bízta meg, hogy vigyázzon édesanyjára és húgaira. Másnap azonban kiment az utcára, és a harcok miatt nem tudott hazamenni. Így a teológián kötött ki, ahol a teológusoknak éppen arról beszéltek, hogy aki harcol, az oda többé már nem mehet vissza, mert a papoknak nem ez a feladatuk. Vért adni, sebesülteket menteni azonban szabad volt. Másnap beállított a bátyja egyik évfolyamtársa egy mentőautóval, s azt mondta, hogy a Péterffy utcai kórházban lehet vért adni. A két épület között vezetett a frontvonal. Édesapja azt mondta: Aki velem jön vért adni, az lépjen ide mellém. - Éreztem, hogy senki sem akar odaállni. Én melléléptem, s ezután elindultak a többiek is. Majd beültünk a mentőautóba, s elindultunk. A Kálvin téren lemeszeltek minket az oroszok, s mindenkit a falhoz állítottak. Bennem egy szikrányi félelem sem volt, mert mellettem volt az apám, s azt gondoltam, ha meghalunk, akkor együtt halunk meg. Végigmotoztak bennünket. Szerencsénkre az egyik gyerek orosz szakos volt, s elmagyarázta nekik, hogy nem harcolni, hanem vért adni megyünk. Tovább engedtek bennünket, s a mentőautóban tudtuk meg, hogy a tolmács fiúnál két maroknyi golyó volt. Ha megmotozták volna, akkor minket is lelőnek. Reggel úgy mentünk viszsza a teológiára, hogy a közöttünk lévő teológa egy fehér zászlót tartott, a fiúk pedig körbeülték - mesélte Pap Gábor, aki beszélt édesapja szórványban töltött éveiről is. Arról az időszakról, mikor nem mehetett be a teológiára, mert azt mondták, hogy jelenléte is lázítja a diákságot. - Tudta, hogy nem bírja eltartania a családot, de nem ment el polgári állásba, mert felesküdött az egyházra. Azzal segített édesanyámnak, hogy az otthoni teendőket végezte. A gyülekezeti tagok pedig minden gondjukat megosztották vele - mondta el a megemlékezésen édesapjáról Pap Gábor.

Cseh-Lakos