Huszonnyolc éve annak, hogy először vettem részt a reformáció ünnepségén a szentesi református nagytemplomban. Most, hogy erre visszagondolok, csak azt tehetem, hogy hálás szívvel hálálkodom Isten elé a zsoltár szavait: "Tág teret nyitottál lépteimnek, és bokáim nem gyengültek el." "Ezért dicsérlek, Uram, a nemzetek között, és zsoltárt zengek nevednek." (Zsolt 18, 37, 50)
Valóban, Isten nyitott tág teret lépteimnek. Mert igaz, hogy az ökumené eszméje már régen munkált bennem, igaz, hogy Szentesre hivatalos megbízatást is kaptam arra, hogy itt fejtsem ki buzgalmamat a keresztény egység ügyében, de hogy mindjárt itt létem kezdetén el merjek menni a reformációt ünnepelni, hát ehhez Imre Ernő baráti meghívása kellett. Enélkül nem lett volna elég bátorságom kihívni magam ellen azok gyanakvását, akik talán még ma sem képesek belátni, hogy mire jó a kereszténység látványos és hatásos egysége.
De hát ez a kisebbfajta lelki-szellemi "áttörés" csak megtörtént. Szentes közvéleménye pedig jó szívvel fogadta.
Mint ahogy az egész mai magyar társadalom, legalábbis annak jobbik fele, biztosan meghálálná, ha a keresztény reformáció tovább folytatódna, és megteremné azt a hatékony egységet, melynek napjainkban hangosabb lenne a szava, mint azoké, akik önző hatalmi érdekeik oltárán lassú tűzön égetik el a haza szép reményeit.
Mert az azért nem állapot, hogy sokkal több az országban a templomtorony, mint az az erő, mely az egységbe reformálódott egyházak puszta létéből is áradhatna. Mire gondolok?
Megmondom. Nem régen olvastam az egyik napilapban a következő szavakat a hazugsággal kapcsolatos országos lárma ügyében: "Ajánlatos lenne a lelkiismeret-vizsgálat." Tegyük szívünkre a kezünket: nem a hazugság ténye háborít fel, hanem az, hogy a mi hazugságainkat kevesebben hitték el, s díjazták szavazatokkal.
Hát ezt már régen minden templomi szószéken nagyon hangosan ki kellett volna kiáltani, egyszerűen azért, mert a hazugság fejedelméről Péter apostol e szavakat adta írásba: "Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségtek, az ördög mint ordító oroszlán körüljár keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok ellen neki!" (I. Péter 5, 8-9)
A működő egységbe reformálódott kereszténység nyilván a történelem Urának is tetszene, s megajándékozná azzal a krisztusi önérzettel, mely nem hasonlít a sértett koldus haragjához, hanem hasonlít ahhoz a felülről táplált magabiztonsághoz, mely joggal teszi fel a kérdést: "Ha igazat mondok, miért nem hisztek nekem?" (János 8,46)
Az persze biztos, hogy a társadalom az egyházaktól udvariasságot tanulhatna is. De többre volna szüksége! Teremtő egységre! Melynek nincsenek óvatoskodó fenntartásai, de vannak látványos eltökéltségei mindenütt, ahol a szemeknek joguk van látni!
Vági László