Újabban egyre többen és egyre többször kérdezik tőlem: "Laci bácsi, mi lesz velünk? Fog-e történni velünk valami jó? Mire kell számítanunk?" Aztán magam egyre többször kockáztatom meg azt kijelenteni, hogy valami sokkhatású eseménynek kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy bibliai szóval élve "az eldobott kőből szegletkő legyen". Eldobott kőn a józan ítélőképességet értem.
Persze, mikor sokk-hatású eseményre gondol az ember, leginkább valami katasztrófa-féle jut az eszébe, amitől aztán joggal megrémül mondván: "Csak azt ne! Csak azt ne! Volt már belőle elég!"
Meg aztán biztos, hogy a katasztrófától minden szem kinyílik? Ezért aztán inkább azt mondanám: kellenének kegyelmi pillanatok, váratlanul ránk rontó tapasztalások, amelyektől - szinte észrevétlenül - láthatóvá lesznek a szemek, szappanbuborékká a kedvenc elképzelések, szakadékká, netán sokat dédelgetett szándékok, levegővé a szépen felhizlalt rögeszmék. Hogy szép lassan, szinte "alattomban" felhagyjon az ember ostoba elvárásaival, olyan terveivel, melyekkel saját magának avagy szeretteinek árthat a legtöbbet.
Főleg a magyarnak és kereszténynek hitt értelmiségiek számára kívánnék ily ingyen kapott kegyelmi megvilágosodásokat. Bevallom: főleg nevelőkre és papokra gondolok, kiknek legkisebb életrezdülése is "ronthat-javíthat", ha nem is száz világot, de netán sokkal több ifjú lelket, mint gondolhatná az ember.
A múlt vasárnap olyan aranyos gyerekek társaságában végeztem szolgálatot német vendégeim szemeláttára, kiken nagyon megesett a szívem és szinte szenvedélyes és megindító könyörgéssel kértem őket: "Édeseim, vigyázzatok magatokra!" S közben - ki nem mondottan - a felnőttek okozta károktól féltettem őket.
Igen, a felnőttektől, akik közé én is tartozom, ki vén fejjel is, ha nem vigyáz, olyasmit cselekszik naiv vigyázatlanságával, amivel még önmagának is kárt okozhat, nem még azoknak, akiknek még halálával is tartozik. Hogy az helyes testamentum legyen.
Október 11-én XXIII. János pápa dicső emlékét ünnepeltem lelkem mélyén. Róla tudom, hogy több végrendelet is fogalmazott meg, nehogy abban valami hibát ejtsen. Újra meg újra el is olvasgatom őket. Úgy érzem, meg is jutalmazott érte, mert öreg, fáradt, hiú szemeimmel hirtelen jobban látóvá és felelősebben gondolkodóvá váltam. Még idejében. Mert amíg él az ember, addig van esélye fontos megvilágosodásokra. Persze, nem valami rendkívüli fényre gondolok, csak annyival többre, hogy amit látok, annak látom ami, és nem többnek, nem másnak. Azt persze nagyon ki kell mondanom: a szeretet rovására ne akarjon felvilágosodott lenni az ember!
Senki ne legyen okosabb, bölcsebb holnap, mint ma, ha attól befagy szívében a szeretet. Az élet minden területén kegyelem, ha az illúziók szétpukkannak, csak a szeretet ne érje kár! Azt meg nem tudhatom, hogy hány megvilágosodás kellene a szebb jövőhöz. De talán kevesebb is elég lenne, mint gondolnánk.
Vági László